Dél-Amerika újkori történelmében minden kétséget kizáróan a legfontosabb személy Simon Bolivar volt. Ő volt az egész kontinenst felperzselő függetlenségi mozgalom szíve és agya egyszerre. A 19. század első felében pedig az ő véres hódítása nyomán jött létre „Grancolombia”, ami tulajdonképpen a mai Kolumbiát, Venezuelát és Ecuadort jelentette. Ám mégsem ő (aki Chavez nagy elődje volt, hiszen ő is a mai Venezuelában született) volt a spanyoloktól való elszakadás első harcosa, hanem egy maroknyi csoport Ecuadorban.

Hogy miért van relevanciája ennek? Mert ma már sok millióan úgy látják ezen a részén a világnak, hogy megvan az új Bolivar. Aki nem más, mint Rafael Correa, Ecuador jelenlegi elnöke. Mexikótól Argentínáig csodálják és szeretik, és úgy tűnik, van miért. Egy fejletlen és szegény országból alig tíz év leforgása alatt egy fejlődő és sokak által elismert országot teremtett. Országa két fő forrását, a kőolajat és a turizmust pedig nem saját vagyonának szaporítására (figyelsz Viktor?), hanem a közjó javára fordította. Lehet, hogy részben demagóg és populista, de mutassanak nekem még egy politikust a világon, aki harmadik elnöki ciklusában soha nem látott népszerűségnek (statisztikák szerint 80 százalék körüli a mutatója) örvend. Díjazzák, hogy megvédte országa szuverenitását a „gonosz” szomszéd Peruval szemben, aki Ecuador egykori területének több mint a felét csatolta el az elmúlt száz év alatt, és - nemcsak - a dél-amerikai kormányfők adják egymásnak a kilincset a dolgozószobája előtt. Erős ellenpólust képez a sokkal ígéretesebbnek indult Obamával szemben.

Vissza az Útra. Cuenca úgy lett egy kis pont a hátam mögött, hogy tudtam, nem lehet több mint egy hét hátra Ecuadorból, ha tartani akarom magam az eredeti tervhez. Ebből persze az is következett, hogy hagytam a gyaloglást, amit valahol a határ túloldalán kezdhetek majd újra. Egy négy órás buszút után szálltam le Lojában, ahol nem szándékoztam hosszabb időt tölteni, így a véletlenül adódott szállásomon, egy családnál két éjszakát töltöttem, mielőtt ismét egy ideiglenes társsal nekivágtam volna az utolsó fontos állomásnak a határ előtt.

Az ideiglenes társ egy amerikai lány volt, akivel a következő egy hétben tulajdonképpen együtt lógtunk. Mi is volt ez az utolsó állomás? Az örök ifjúság elixírjének a völgye, azaz Vilcabamba. Ennek fényében a kis városka főterén alig lehet spanyol szót hallani, mert az idetelepült nyugdíjas észak-amerikai expat kolónia évekkel ezelőtt ellepte a völgyet. Annyi valóban igaz, hogy a helyiek között nem ritka, aki megéri a száz évet. Még Lojában, ahol megszálltam, a nagymama 98 évesen reggelenként a piacon vásárol be, legidősebb bátyja 116 éves korában hunyt el pár éve.

Egy másik legenda szerint valahol itt fut össze Atahualpa hét aranyfolyója, ami mögött megint csak lehet némi igazság, hiszen évszázadok óta járnak ide aranyvadászok: az egyik ilyen öreg hawaii fazonnal részletesen elmeséltettem, hogyan és mit talált az évek során. A harmadik tényszerű információt, miszerint Vilcabambától alig tizenötkilométerre nyílik egy barlangrendszer bejárata, mely jó száz kilométer hosszan húzódik déli irányba, és nyúlik át a perui határ túloldalára, már se merszem, se időm nem volt kipróbálni, így továbbálltam, hogy jöjjön az új ország, Peru.