A barátság kötelez.

Minden nagy hirtelen történt. November végén először az vált bizonyossá, hogy Pajtim érkezik. Aztán kaptam egy levelet Latikától, Santosh barátom feleségétől, hogy karácsony előtt Balira jönnek ünnepelni az egyéves házassági évfordulójukat. Santosh-sal együtt jártam egyetemre, régi jó barátom, és 2010 júliusában őneki köszönhettem, hogy bejutottam Dubaiba, és végül náluk laktam 2 hetet. Majd Tony, szintén az egyetemről az egyik legjobb barátom írt nekem, hogy most oda vesz repülőjegyet, ahol vagyok. Évek óta tologattuk ezt a találkozót, és végre úgy látszott, hogy összejön. Bevallom őszintén, sok mindent fel kellett adnom, hogy láthassam barátaimat. Ahelyett, hogy a világ egyik legpompásabb szigetvilágába vetettem volna bele magam, ők lettek a prioritás. Afelől sem volt kétségem, hogy visszaállok teljes turista üzemmódba, ideiglenesen megint fel kell majd adnom a számomra oly kedves vándoréletet. Viszont kaptam helyette olyan pillanatokat, érzéseket és élményeket, amiket csak igazi barátoktól kaphat az ember. És még valami, Pajtikám roppant joviális és empatikus hozzáállása is kellett, hogy minden összejöjjön, és ne legyen konfliktus. Elfogadta, hogy számomra kedves és fontos emberek ők, és ezért hajlandó volt áldozatot hozni. Tudom, teljesen furcsán hangzik, hogy Balin „kellett ragadnunk”, de Bali egy másodosztályú turistaparadicsom ahhoz képest, ami várt volna ránk.


Így hát úgy szálltunk fel a kompra, ami az alig 3 kilométerre levő Balira volt hivatott átdobni minket, hogy ez a nagy (újra)találkozások szigete lesz. Annyiban helyzeti előnyünk volt, hogy Pajtim tavaly itt járt, és rendelkezett némi helyismerettel. A kompon egy újabb német világvándorral - ő motorral hódítja meg éppen Ázsiát - futottunk össze, hogy az alig huszonöt perces átkelést követően a híres szigeten landoljunk. Leráztuk magunkról a számtalan hiénát, és gyalog nekiindultunk. Hamarosan ránk esteledett. Korom sötét volt, az egyetlen fényforrást az egyre ritkuló autók fényszórói jelentették. Egy órás gyaloglás után a civilizáció jelei tünedeztek fel, majd egy 'public bus', azaz egy rozoga, nyitott ajtóval közlekedő „olcsó” busz állt meg, és ajánlott fuvart. Nem ingyen persze, Balin semmi sincs ingyen. Az első és utolsó dolog, ami ingyen volt, az üveg víz, amit még egy háznál kaptunk. Pedig a következő hetekben igen sok időt töltöttem ezen a szigeten. Negarában, a következő kisebb városkában állítottuk meg a buszt, és kezdtünk valami fedél után nézni. Az egyik koszos, a másik túl drága volt, így csak a többedik próbálkozásra sikerült megfelelő helyet találni. Igaz, a bejárattal szembeni Ganesha szobort megpillantva már tudtam, hogy ez lesz az aznapi menedék.


Aztán másnap délelőtt gyaloglás, egy zseniális vegetáriánus ebéd egy Krisna falatozóban, és újabb buszozás következett, s elértünk Legianba. Pajtikám annyira jól emlékezett a dolgokra, hogy rövid gyaloglás után meg is találtuk azt a hotelt, ahol ő tavaly töltött el pár napot. Így utólag szerencsére, a modortalan és udvariatlan recepciós annyira feldühített, hogy végül is nem ott szálltunk meg, hanem a Hotel Kumalában. A következő 3 hétben egy hosszabb megszakítással ez lett a bázis, és számos történés színhelye.

Bali. Sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Mára félig megette a turizmus, a pénz, és annak mindent elsöprő hatalma. Persze különleges, ahogy keveredik a balinéz hinduizmus, az egyre inkább terjeszkedő iszlám és a nyugati ateizmus. Kétségtelen, hogy egy szörfparadicsom, mert olyanok az adottságai, és persze vannak még kevésbé frekventált helyek, bár nyilvánvalóan füllentettek azok, akiktől azt hallottam, hogy a sziget északi részén, illetve a sziget belsején vannak még érintetlen területek, ahol meg nem nagyon láttak fehér embert. Ez azért sem lehetséges, mert csak 2010-ben 2.6 millió turista látogatott Balira, ami a sziget gyorsan szaporodó lakosságának jó kétharmada.

Építészetét tekintve azonban valóban bámulatos. A minden sarkon, kis utcai beszögellésben megbúvó szentélyek, oszlopok, a cirádás, mégis harmonikus templomok vagy a furcsa szimmetrikus hatást keltő utakat-utcákat két oldalról összefogó kapuoszlopok gyönyörködtetik a szemet. Többektől kaptam tanácsnak, hogy egy-két dolgot érdemes megnézni a szigeten, mint például Tanah Lotot, a híres tengerparti sziklára épült szentélyt, amit csak csónakon, és csak a brahmin kasztba tartozóak látogathatnak meg. Hát többedmagunkkal el is mentünk, de az a szintű tömegturizmus, ami ott várt, el is vette a további érdeklődésemet. Ehelyett naphosszat a strandon vagy a szállodai medencénél éltük a turisták napi életét. És közben napról-napra izgatottabban vártam barátaim érkezését.

Egyszer csak épp bementem a szobába, amikor Tony ismerős hangja csapta meg fülem, és rohantam ki, hogy keblemre öleljem a nagy gyereket, aki az elmúlt hat és fél év alatt semmit sem változott. Együtt - hárman a Pajtival - mentünk át Kutára, a fő turistaközpontba, ahol addigra Santosh és Lat már várt minket a szállodájuk bárpultjánál. Nagy élmény volt, azt hiszem kívülről nézve is, ahogy ugrándoztunk, nevettünk meg persze koccintottunk jó néhányszor az újratalálkozás örömére. Utoljára így együtt hárman valamikor 2005 tavaszán hülyéskedtünk. Elmentünk szórakozni az egyik híres bárba, és a másnapot is jobbára együtt töltöttük. Időközben a szállodánkban jóban lettünk két török testvérrel, akik alig két nap alatt annyira beilleszkedtek társaságunkba, hogy amikor búcsút vettünk Santoshéktól, ők is velünk jöttek a további kalandokra, merthogy ennyi elég is volt Baliból - egyelőre.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!