Simon Dávid a Föld körül

Elmentem megnézni Kanton legpazarabb részét, Zhujiang Xincheng-et, melyet tavaly októberben adtak át szinte teljesen újjávarázsolva, hiszen alig egy hónappal később itt rendezték a 2010-es Ázsiai Játékokat. Itt található a vadonatúj Játékok Stadion, az ide költöztetett Guangzhou Múzeum, és számtalan hipermodern felhőkarcoló irodaház, átadták az új és gigantikusra sikeredett tartományi könyvtárat, a modern ízlésvilágot tükröző operaházat, ami úgy néz ki mint egy hatalmas ufó, és egy olyan díszparkot, ahol még a tűzcsapok is mindennap cserélődő színes virágokkal vannak felcicomázva.

Itt derült ki számomra, miért látni szerte a városban kőből faragott kosokat. A város szimbóluma az 5 kos (sokszor helytelenül kecskeként emlegetik őket), amelyet a gyönyörű Juexiu parkban egy híres és monumentális szoborcsoport elevenít meg. A hozzájuk kapcsolódó történet röviden így hangzik. Durván 2000 évvel ezelőttig, a mai Kanton területe egy lápos mocsaras vidék volt, az itt élő emberek egész napos kemény munkával is alig tudták előteremteni napi betevőjüket. Míg egy nap - a legenda szerint - az égből alászállt 5 égi teremtmény (isten) 5 kos hátán ülve. Látván a szenvedő embereket, megáldották őket és a földet, hogy ezentúl ne kelljen oly keményen robotolniuk és a föld bő termést adjon minden évben. Ők ezután ismét felszálltak az égbe, de az öt kost hátrahagyták emlékeztetőül, akik kővé változtak. Bár a helybeliek élete jobbra fordult, azóta is arról híresek, hogy milyen munkabírásúak.

Volt időm meglátogatni egy-két híresebb templomot is. Az alapvető vallás errefelé a buddhizmus, mely számomra éles kontrasztban áll a tibeti buddhizmussal. Annak ellenére, hogy mindkettő a buddhizmus fiatalabbik ágába, a „Mahayana"-ba (magyarul azt hiszem nagy út) tartozik, szembeötlő különbségeket véltem felfedezni, elsősorban praktikus gyakorlásával kapcsolatban. Fontos, hogy ez a személyes véleményem, nem akarok senkit se megbántani. Számomra itt a hívők sokkal méltóságteljesebben fejezik ki spiritualitásukat. A legfontosabb különbség: nem arról szól a dolog, hogy ki tud több pénzt odadobni a számtalan különböző, hatalmas vagy éppen miniatűr buddha szobrok lábaihoz, hanem vesznek egy adag füstölőt, amivel szépen körbejárják az adott szentélykomplexumot. Egyelőre ennyit a buddhizmusról, én is épp csak ismerkedem vele. Talán egy templomot említenék, ez a Guangxiao Si. Arról nevezetes, hogy itt található az az ereklyeszerű sanctum, amibe annak a 4 szerzetesnek a haja van bezárva, akik idehozták a buddhizmust az i. sz. 7. században. Ugyebár a buddhista szerzetesek (a nők is) borotválják a fejüket azért, hogy véletlenül se keltsék fel a másik nem szexuális érdeklődését. Ez egy kicsit Lonely Planet-esre sikeredett, de hát én vagyok a Ti szemetek.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Az utunkat a fővárosig, Lhasszáig végig számtalan katonai és rendőri ellenőrző pont tarkította, de idegenvezetőnk minden checkpointnál a vízumokkal (ami egyébként egy darab A4-es papír, rajta egy nagy piros pecséttel) a buszról leszállva elintézte az adminisztratív részt, és pár perc múlva mehettünk tovább.

A helyi emberek sokszor amerikai őslakos indiánok vonásaival vannak felruházva, és  cserzett-ráncos sötét bőrük (ami a többségében magassági betegségtől falfehér útitársaimmal különösen kontrasztos volt) árulkodik rideg életükről. Ettől függetlenül mindig mindenhol mosolyognak, és természetesen a fehér ember pénzét akarják (a világnak ezen a részén már megint semmi sincs ingyen).

A főváros előtti utolsó állomás egy kisebb város, Gyangtse volt, ahol mi mást, mintegy újabb kolostort látogattunk meg.

Végül négy és fél nap, valamint több mint ezer km utazás után elértük a Tiltott Várost, a világ legmagasabban fekvő fővárosát, Lhasszát. Meglepően modern, fejlett infrastruktúrával rendelkező helység, nem ritka látvány egy-egy Honda vagy Mercedes sem – nem ilyennek képzeltem. Csak az elmúlt 8-10 év alatt több mint negyedmillió kínai települt ide be. Nehogy csak a hideggel, a magassággal vagy az idegen környezettel kelljen megküzdenünk, a körülmények annyiban komplikálódtak, hogy a kínai újév hetében érkeztünk Lhasszába, amikor is szinte minden üzlet bezár, mert a kínaiak visszatérnek Belső-Kínába, hogy hagyományosan családjukkal együtt ünnepeljenek. E sorokat is csak azért írhatom, mert előtte néhányan összedobtunk pénzt, és külön kinyittattuk ezt az inernetes helységet.

Azt hiszem, hogy a Potala Palotában tett látogatásunk, ami a Dalai Lámák híres egykori rezidenciája, volt az utolsó csepp a pohárban, hogy teljesen összezavarodjam a buddhizmust illetően.  Idegenvezetőnk érthetetlen angolsággal és minden rendszer nélkül magyarázta a különböző buddhák és lámák gyerekesen valószínűtlen és teljesen illogikus történeteit, és ezt csak tetézte a turisták átkozott fotoapparátjainak vég nélküli kattogása. Másnap a legszentebb szentélyt, a 7. században épült Jokhang templomot, majd a hetedik nap reggel az egyetlen apácarendet látogattuk meg, átverekedve magunkat az év ezen szakaszában a várost ellepő, nyomorultul vonagló zarándokok tömegén. Innen vonaton utazom Dél-Kína legnagyobb városába, Kantonba. Legközelebb remélhetően onnan jelentkezem.