Azt nem sikerült megtudnom, hogy miért említik Solót Jogjakartával együtt, igaz, egy esténél többet nem is töltöttünk ott. Miután lekaszálódtunk a legutolsó kisteherautóról (aznap összesen négy különböző pickupon ültünk), már sötétben - és bevallom: eléggé elgyötörten – leltünk rá egy hotelre az egyik keresztutcában. Annál többre nem futotta, mint hogy kimenjünk harapni valamit, helyi kebabot és martabakot, az egyik híres indonéz édességet tüntettük el seperc alatt. Ám semmi sem közelíti meg a srabit, azt az egyszerű utcai árusoknál banánlevélen felszolgált rizsfelfújtat, amit banánnal, csokival vagy kenyérfa érett gyümölcsével szórnak meg a tetején. Egész ázsiai utazásom alatt nem ettem ilyen finom és ennyire eltalált édességet. És ez sokat elmond, mert az európai konyha egy aspektusban általában magasan ver bármi mást: az édességek tekintetében. Márpedig én máglyarakáson, mákfagyin, mignonon, apfelstrudelen, germknödelen, vagy éppen tiramisun nőttem fel, hogy csak említsek egy párat. De abba is hagyom, mert összefutott a nyál a számban, és ha minden igaz, akkor még sokáig nélkülöznöm kell őket.

Másnap pont egy városi sportnapot fogtunk ki. A főutat, amin előző este még számtalan jármű berregett, gyalogosok és biciklisták lepték el. Ám a fő attrakció az út szélén hosszú sorban ülő sakkozók voltak. Fiatalok és öregek, férfiak és nők, egész családok, és véges-végig sakktáblák. Mi is beálltunk egy körre, csakhogy öregbítsük kis hazánk hírnevét. De tovább kellett állnunk, mert úgy döntöttünk, hogy el akarjuk érni Surabayát, Indonézia második legnagyobb városát. Egy kevés gyaloglás után nekiálltunk ismét stoppolni, de számtalan hasztalan kísérlet után egy buszra kerültünk fel, és kifogtuk az egyetlen Forma-1-es versenyzőt, aki még soha nem ült ilyen autóban. A különbség a valós versenyzőkhöz képest, hogy emberünk egy átlagos buszt vezet mintegy 65 emberrel a fedélzetén - az előírt 45 helyett. Mivel valamivel később pont elöl, szinte mellette kaptunk helyet (az elején még álltunk, az üléseket csak megörökölni lehet a leszállóktól), és premier plánban éltük át, ahogy átgázoltunk 549 motoroson, illetve csak majdnem, szorítottunk le legalább kétszer ennyit a szemből jövők közül, löktünk majdnem az árokba autókat és kisebb járműveket tucatjával, és csak a hasonló kategóriájú és súlyú buszok és teherautók elől bújtunk vissza a saját baloldali sávunkba.

Már sötét volt, amikor a busz fékezett a pályaudvaron. Az égvilágon semmit sem tudtam Surabayáról, kivéve azt, hogy egy Barcelona méretű város, amibe maholnap két Barcelonát is bele lehet majd préselni. Egyébként Kelet-Jáva központja, és teljesen jellegtelen, viszont modern. A buszpályaudvar, mint oly sok másik, barátságtalan és tele van árusokkal, taxisokkal, és olyan légköre van, amit mielőbb magad mögött akarsz hagyni. Alkudozás és egy drága, viszont hasztalan telefonhívás után taxiba pattantunk, és a mintegy 20 kilométerre eső belvárosba hajtattunk. Találomra szálltunk ki, amikor megláttunk egy modern szállodát, és nem is kerestünk tovább. Tiszta volt és kényelmes, drága és praktikus, de miután Pajti nem éppen a csúcsformáját futotta, úgy döntöttünk két éjszakát maradunk, többek között olyan földhözragadt szempontot figyelembe véve, mint a ruhamosás. A pompás rákvacsora és a friss ágy mindenképpen kellett, hogy másnap nagyon későn kelve nekivágjunk a városnak gyalog.


Bandukoltunk, egy térképet is kerítettünk, és akkor értettük csak meg, micsoda távolságok vannak városon belül. Vagy másfél óra után értük el a szabadság emlékművet, mely az indonéz függetlenségi mozgalom talán legfontosabb csatájának és az első elnök, Suharto (akkor meg csak egy forradalmár) egyik legfontosabb beszédének hivatott emléket állítani. Van még egy nevezetes épület, amit a hírhedt kínai admirálisról, Cheng Hóról neveztek el: ez elméletileg egy mecset kínai építészeti stílusban. Na mármost, mi jártunk egy kínai templomban, amiről azt mondták, hogy az az, de hogy én nem láttam semmilyen iszlámra utaló jelet, az is biztos. Késő délután értünk vissza a szállodába. Amíg én a hotelben lévő internetkávézóban dolgoztam, Pajti kiszaglászta és becserkészte a nem is olyan messzire eső pályaudvart, ahová később együtt már a teljes felszereléssel vonultunk ki. Az újabb cél egy régóta áhított vágyam volt: Bromo. Pont egy másik magyar sráctól, aki pont itt tanult egy évet Surabayában hallottam, hogy Jáva egyik fő természeti látványossága, a világ egyik leggyönyörűbb vulkáncsoportja, Bromo.


Vonatjegyet vettünk, de a kinézett célvároska helyett eggyel korábbra, mert Pasuruanban nem állt meg a vonat. Azt már csak a vonaton tudtuk meg, hogy célszerűbb elmennünk Probolinggóig, és onnan támadni a hegyeket, így blicceltünk egyet a következő 30 kilométeren, és már késő éjjel kavarodtunk le egy meglepően kellemes és hangulatos kisvároskába. Fogtunk két becakot (háromkerekű biciklis riksát), és elhajtattunk a Bromo View Hotelbe. No, nem azért hívják így, mert másnap reggel valami csodás látványra ébredtünk.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!