Qhapaq Ńan, azaz az Inka Ösvény volt az egyetlen valós újítás, amit az inkák létrehoztak az új, meghódított területeken. Halkan jegyzem meg a párhuzamot a Római Birodalommal, aminek kis túlzással az egyetlen saját találmánya a beton, pontosabban az ún. római cement (és ebből fakadóan az infrastruktúra korszerűsítése) volt, minden mást egyéb kultúráktól vett át, akárcsak az inkák.

Bolívia, Peru és Ecuador nagy részén százával húzódnak az inka idők előtti kulturális régiók, az egyik ilyen a chachák földje, ami a perui Amazonas tartományban húzódik, és nem meglepően Chachapoyas a tartományi székhelye. Nos, ez volt a cél, mikor felkeltettem ideiglenes társaimat Cocachimba kakaskoncertjétől hangos főtere melletti kis táborunkban. Még előző este - meglepetésemre - lelkesen fogadták az ötletet, hogy velem gyalogolnak a jó 40 km-re levő városkáig. Az egyetlen dolog, ami emellett (az ő szemszögükből) valószínűtlen vállalkozás mellett szólt, hogy nem teljes menetfelszereléssel, hanem csak a kétnapi táborozáshoz szükséges dolgokkal voltak felszerelve. Az Utcubamba folyó szeszélyes folyását követve mégis eljött az a pont, olyan féltávnál, amikor már nem bírták tovább a gyaloglást, így egy lisztszállító teherautóra felkapaszkodva értük el a barátságos kis várost. Santi, az argentin srác, hivatásos szakács már az előző esti tábortűznél egy pompás „mindent-bele” bográcsvacsorát varázsolt, és a következő két napban a konyhával felszerelt szálláson tovább kényeztetett minket. Mivel ők délről északnak, én meg ellentétes irányba tartottam, volt miről tanácsot adni oda-vissza az elkövetkező szakaszra.

Így lett, hogy rögtön nem hallgattam rájuk, hanem saját fejem után menve megismerkedtem az egykori inka birodalom legnagyobb áldásával, az inka útrendszerrel. A Chachapoyastól Levantóig vezető ösvény volt az első „camino inca”, amit használtam a sok közül. Az ösvények két dologról ismerhetőek fel: az egyik, hogy a hegyoldal emelkedésétől, illetve lejtésétől függetlenül megpróbálják megtartani a meredekségüket/lejtésüket, a másik pedig, hogy szemmel láthatóan kombinálják a természetesen és mesterségesen elhelyezett köveket, olyan precizitással, hogy a sok évszázados hegyi esők sem tudták elmosni őket. Az eredeti inka ösvényeken minden hét kilométeren megállókat, pihenőket állítottak. Ami komolyan megmosolyogtatott magamban, az a tény, hogy én autodidakta gyaloglóként eddig is átlagban szintén 7 kilométeres szakaszokat szoktam egyfolytában megtenni, hol többet, hol kevesebbet.

Levanto falvacskáját még nem fertőzte meg a kapzsiság és az önzés, legutóbb – mint megtudtam - a tavalyi naptári évben regisztráltak egy lopást. Egy családnál szálltam meg éjszakára, de az igazságosság jegyében egy másiknál kaptam vacsorát és reggelit, hogy a turisztikai bevétel ne csak egy családot gazdagítson. Csak pár dollárokról beszélünk, de a rendszer működik, legalábbis kicsiben. Kérdem én, nagyban miért nem tudjuk ezt megvalósítani?

Másnap reggel hajnalban keltem, hogy életem első hegyi vezetőjével, aki egyébként egy egyszerű parasztember volt, megismerkedjek. Még előző este hallottam, hogy van folytatása az inka ösvénynek, és így gyalogosan nem kell a végtelenül tekergő, de valójában előre alig haladó földutat követni. Alig értem ki a faluból, ahol a főtéren volt sok ló, de autó egy se, amikor egy idősebb férfit, egy fiatalabbat és egy gyerkőcöt láttam meg beszélgetni három ló mellett álldogálva. A fiatalabb férfi arca csúnyán be volt dagadva, épp mesélte, hogyan esett el előző nap a biciklijével. Nem haboztam, és két mondat után már elő is került a gyógyszeres rekeszem, ami néhány fájdalom-csillapítóval lett hamarosan könnyebb. Az idősebb férfi, miután kettesben, illetve a lovakkal együtt ötösben maradtunk, azonnal felajánlotta: elvezet egy darabon, hogy ne kelljen kanyarognom a földúttal. Mivel a „chagrája”, kis darab földje, ahova a lovakat hozta legelni, a közelbe esett, onnantól csak arra kellett ügyelnem, hogy a lépést tudjam tartani vele. Közben magyarázott és mutogatott, valójában tőle tudtam meg mindazt, amit a fentiekben leírtam. Hosszasan ereszkedtünk, az egyik pihenőnél kérdeztem rá a korára, és amikor kurtán annyit mondott, hogy 68 éves, önkéntelenül is visszakérdeztem, hogy nem értettem-e félre. Egy 68 éves emberrel együtt gyalogolva (igaz, én teljes menetfelszerelésben) bizony oda kellett tennem magam, hogy ne maradjak le. Amikor leértünk az alig csörgedező folyócskához (száraz évszak lévén), ő elmondta az instrukcióit, hogyan is kell folytatnom, majd magamra hagyott. Nem telt bele 15 perc, és szakadt rólam a víz, hiszen újból emelkedtem, és éreztem, hogy rossz ösvényen haladok, így a jó irányt belőve, nekivágtam a sűrű bozótosnak. Vagy egy órát kaszaboltam a tüskés bozótost, légvonalban szinte alig haladtam, szó szerint száz sebből véreztem, ahogy méterenként belém aggatták alattomos tüskéjüket a „gonosz” növények, ami persze az ősellenségeimet, a szúnyogokat vonzotta. Volt egy pont, amikor nagyon elegem volt a látszólag reménytelen küzdelemből, de folytatnom kellett, hiszen ott nem ragadhattam. Amikor már láttam a kanyargó földutat az egyik magaslatról, azt hittem ott van egy köpésre, de még jó húsz perc újabb kaszabolás következett, ej, mit nem adtam volna egy jó machetéért, amiért minden hegyi paraszt ébredés után egyből nyúl, és csatolja fel az övére.

Magdalena volt a következő falu, ahonnan már nagyon jól látszott Kuelap, az ősi inka erőd maradványa, ami büszkén uralta a vidéket az egyik legmagasabb hegy legtetején úgy 3000 méter magasban. A városházán dobtam le a felszerelésem, hogy botommal nekivágjak az újabb 700 méteres emelkedőnek, ami a végére bizony elérte a 30 fokot is. Sajnos ezekben a napokban betegeskedett a fényképezőm, így csak szóban tudom leírni az egyébként igen romos állapotban levő erődítményt. Fala, ami a legjobb állapotban maradt meg, helyenként eléri a 20 méteres magasságot, ami egykor több száz kerek lakó-, néhány katonai és közigazgatási épületet, valamint a központi építményt, a nap templomát keríti körbe. Visszaérvén a faluba kimerülten, de annál boldogabban hajtottam a fejem álomra, hogy újabb és újabb leckék, és élmények várjanak.