Festékbolt, fabodega, parasztház, sátor. Ezek voltak szállásaim a Bandung utáni első négy napban. Az érzés nagyon is ismerős, mégis mindennap újdonsággal bír: reggel elindulni, és nem tudni, hol hajtom álomra a fejem aznap. Ellentétben régi életmódommal, nem az esték, hanem a reggelek szolgálnak a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel. Olyankor még friss vagyok, fogalmam sincs, de nem is izgat, hogy meddig visz az Út aznap.

Így volt ez szerda reggel is, amikor Mitta egy darabon elkísért, hogy - talán nem végleg - megöleljük egymást. Az útszéli gyerekek jobban meglepődtek, amikor a 'bule'-zásukra (annyit tesz, hogy fehér külföldi és törvényszerűen azt jelenti, hogy gazdag) anyanyelvükön vagy éppen dialektusban szóltam-köszöntem vissza nekik, mint a felnőttek. Erős tempóm ellenére is csak a városi agglomeráció szélére keveredtem ki kora délutánra, mert megálltam késő délelőtt sakkozni. A sakk egyébként hihetetlen népszerűségnek örvend, eleddig csak a kínai sakk népszerűsége veszi fel a versenyt vele, hol máshol, mint egyik kedvenc vidékemen? Észak-Vietnamban.

Ami az esőt illeti, nem volt másképp, mint az előző napokban, iszonyatosan eleredt. Bár többen szólongattak-hívogattak az esőpányvák, ereszek alól, nem álltam meg, hanem küzdöttem, vagyis inkább eveztem egyre csak előre. Helyenként a bokámat is ellepte az úton hömpölygő víztömeg, olyan elemi erővel tombolt a monszun. Talán két órát gyalogoltam a kitartó esőben, amikor már nem bírtam tovább, és behúzódtam egy kisbolt előtti fedett rész alá. Bár vizes pólómat levettem, vacogtam és dideregtem, szó szerint bőrig áztam, víztől gyűrött ujjbegyeimen látszott és érződött a legjobban. Egy férfi, majd egy másik jött oda „kikérdezni”, aminek az lett a vége, hogy nemsokára egyikük - a szomszédos festékbolt tulaja - felajánlotta, hogy meghúzhatom a boltjában magam éjszakára, ő már úgyse megy haza aznap a nagy eső miatt. Érdekes dolgokról, például az Indonézián belüli népcsoportokhoz kötődő szakmai privilégiumokról beszélgettünk. Aznap este tudtam meg, hogy például a politikusok és ügyvédek zömében Észak-Szumátráról (az eddigi 6 elnökből 3, többek között Sukarno és Suharto is), Medánból és környékéről, míg például az éttermesek Nyugat-Szumátráról (Padang) kerülnek ki. A fizikai munkát, úgy mint útépítés, szinte az összes indonéz szigeten a jávaiak csinálják.

Nem sokkal napfelkelte után már úton is voltam, és délre kikeveredtem a sűrűbben lakott részekről, az út változatosan kanyargó és jobbára emelkedő, a növényzet bujább lett. Bár a térképen egy helyben toporogtam (ott mindig sokkal rövidebbnek tűnnek a távok, mint a valóságban), a következő napokban sokat haladtam. Késő délután elértem egy olyan részt, ahol kis falvak húzódtak az út két oldalán. Az egyik ilyennél éreztem azt, hogy aznapra elég volt, és szólítottam le egy maroknyi fiatal férfit. A faházikócska, ami méreteiben megegyezik a szüleim kertjében lévő szerszámoskamrával lett aznapra nyughelyem. Fürdeni az út mellett húzódó folyóban volt lehetőségem, mert bár volt vacsorára - mi más: hal és rizs némi zöldségkörettel - meginvitáltak az egyik házba. Érdekes volt, hogy az idősebb generáció még a hivatalos nemzeti nyelvet sem, csak a helyit, a szundanézt beszelte. Hát ebből nem sokat értettem. Sok jó ember kis helyen is elfér: a két és félszer két méteres vityillóban negyedmagammal osztozkodtam a földön, illetve a fal mentén húzódó bambuszpriccsen!

Meglepő módon viszonylag kipihentem ébredtem, annak ellenére, hogy éjszaka egy-két lábat vagy kart kellett lesöpörnöm magamról a szokásos bogarakon kívül. A harmadik nap nagyobb szerencsém volt, mert a szállás magától jött. Időben is, mert a talpam igencsak égett a több mint 100 km-től, amit 3 nap alatt magam mögött tudtam. Egy férfi, aki látta, hogy frissítőt veszek egy kisboltnál, jött oda hozzám, és nem teketóriázott, azonnal meghívott magához aludni a házába. A házikó, mely egy sorban állt egy jó pár másikkal, körülbelül akkora lehetett, mint egy kisebb nappali. Az egyetlen szobát, ahol normálisan a jóember alszik feleségével, rám tukmálták minden tiltakozásom ellenére. A fürdőszoba, a hegyoldalból lefolyó koszos-sárga, de elmondásuk szerint egészséges víz által kivájt földlyuk volt. De mégsem ez, hanem a ház előtt, láncon tartott, nagyon agresszív cerkófmajom mutatványai jelentették a legnagyobb attrakciót számomra aznap estére. Még a saját kislányuk is félve adta oda az út széléről letépett füvet, természetesen olyan távolságról, hogy meg ne haraphassa az állat. Ahogy kicsit is közelebb léptem, azonnal vicsorgott, és jelezte, hogy ez az ő felségterülete, és bármi áron megvédi. A majmok - Indiában harcoltam először majmokkal - mint oly sok más állat, sokkal barátságtalanabbak es veszélyesebbek a valóságban, mint ahogy mi azt képzeljük. Nem feszítettem túl a húrt, magára hagytuk a ház előtti fára láncolt állatot, és korán eltettem magam másnapra. Az újabb nap delére a hátam mögött volt Cikoneng is, estére Tasikmalayu, a nagyváros is. A legfontosabb tanulság, melyet pár nap múlva a saját bőrömön is megtapasztaltam, az volt, hogy ha Indonéziában nincs pénzed, akkor nincs egészséged sem. Egy férfi elfertőződött sebét kezeltem le egyszerű elsősegély-készletemmel, és amikor befejeztem a röpke műveletet, az egyik szemlélődő is odalépett, és megmutatta a kézfejet, amit egy hónappal korábban egy motorbalesetben tört el. A csont azóta összeforrt - rosszul, kérdésemre, hogy miért nem ment orvoshoz, csak annyit mondott, hogy nem volt pénze. No comment.

Aznap estére, az alkonyatkor éppen rákezdő esőben egy étterem hátsó kertjében került elő Menedék, öreg barátom, aki aznap éjjel a vérszomjas szúnyogoktól mentett meg. Az újabb nap reggelén harmadúton jártam Jogjakarta felé.