Arra ébredtem, hogy egy mufti áll felettem. Egy amolyan fanatikus arab fizimiskát tessék elképzelni, de joviális vonásokkal. Mellette egy másik fiatalabb férfi állt zacskóval a kezében. A háttérben fiatal barátom mosolygott - bárgyún. A mufti barátságosan szólt hozzám, de ennél nagyobb megnyugvást jelentett, hogy a fájdalom tompábban, mint előtte felkúszott a gyomrom közepére, elmúlt a félelmem, hogy vakbél-operáció következik. A fiatal férfi közben elkezdte masszírozni a talpam és a sípcsontom - közben megtudtam, hogy Kínában tanult természetes gyógyászatot -, majd rövid konzultáció után közölték velem, hogy valamilyen mérgezésem van. Megitattak egy fertelmes ízű és zöld színű növénykivonatot, és magamra hagytak, hogy aludjak.

Legközelebb arra eszméltem, hogy hányingerem van. Kiszerencsétlenkedtem a vécére a még mindig bekötött infúzióval, majd kihánytam a zöld löttyöt valami fekete trutyi kíséretében. Egyből sokkal jobban lettem. Méregtelenített a csodaszer. Ekkor bukkant fel újból a korrupt mentős, aki arra hivatkozva, hogy az oxigénpalackot, amit még a mentőautóban kötöttek rám, de én két perc után kivettem, mert csak zavart, külön ki kell fizetnem. Úgy tereltem el fickót, hogy nincs készpénzem, majd bankba kell mennem, jöjjön vissza másnap.

Bár attól még messze voltam, hogy jól legyek, de a kórterem, ahova betoltak, legalább elterelte a figyelmem, ráadásul az ott levő betegek családtagjai fokozott érdeklődést mutattak irántam. Hajnal felé újból sikerült elaludnom, és reggel arra ébredtem, hogy jól vagyok. Meglepetésemre a barátom, aki még az éjjel hazamotorozott, reggel ismét beállított, de ezúttal Manival és Maculindával. Értetlenül álltam a helyzet előtt: miért hozta el a felszerelésem, ráadásul úgy, hogy nem én pakoltam össze. Amikor elkezdtem kikérdezni, hogy minden megvan-e, hamar kiderült, hogy baj van. Még a mentőautóba szállás előtt adtam oda neki egy nejlonzacskóban a jegyzetfüzetemet, hogy nagyon vigyázzon rá, a saját magam által készített négynyelvű (maláj, indonéz, jávai és szunda) szótárat és általában az összes munkámat, vázlataimat az elmúlt majdnem 3 hónapból. A fiú lesütött szemmel válaszolt, amikor rákérdeztem, hol vannak a jegyzeteim, azt mondta, hogy nem tudja, valahol elkeveredett. Ordítani tudtam volna tompa elkeseredettségemben. Az csak később derült ki, már egy hotelszobában, hogy a kis utazó Buddha szobrom is elveszett (illetve ott maradt a házában), előtte szoktam meditálni-imádkozni.

Egyből értettem a jelet: muszáj továbbhaladnom, és magam mögött hagyni a rosszemlékű helyet. Hosszas adminisztratív procedúra és újabb vastag köteg pénz kifizetése után végre újból a szabad ég alatt voltam. A sráctól elváltam, ő ment dolgozni, és bár én délután még valaki telefonjáról felhívtam, hogy esetleg előkerültek-e a számomra oly fontos iratok, miután csak szabadkozott és mellébeszélt, azonnali gyors döntést hoztam. Miután tudattam az otthoniakkal, hogy egyben vagyok, kiriksáztam - ahhoz túl gyenge voltam, hogy gyalog tegyem meg az amúgy alig két kilométeres utat - az állomásra, és vettem egy jegyet az esti vonatra Jogjakartába.


Már a vonat érkezése előtt feltűnt, hogy egyre több egyenruhás katona szivárog be a peronra, egyesek kamerát tartottak a kezükben, és próbafelvételeket készítettek, akkor még nem értettem, miről. Ahogy a vonat besiklott a vágányra, a peront fekete ruhás kommandósok árasztották el pár másodperc alatt, vaktölténnyel lőttek, és műkönnygázzal füstöltek. Két fickót ráncigáltak le a vonatról. Persze az egész kamu volt, de a döbbent utasok es jómagam is egy pillanatra rendesen betojtunk.


Végre felszálltam a vonatra, ami kellemesen - különösen amikor az előző estére gondoltam, hogy akkor most tényleg itt fognak megoperálni - zötyögött el Jogjakartáig. Leszállván a vagonomból, már késő éjszakára járt az idő, az első olcsóbb szállodáig vitettem magam, ahol hálát adva, hogy ezen is túl vagyok, terültem el az ágyamon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!