Utazóként két dolgot hamar megtanulsz tisztelni: a hegyet es a tengert.

Pajti, Tony, Cun Eyt, Ahmet és én együtt préseltük be magunkat az autóba, amivel Padang Bai-ig, a keleti parton levő kompkikötőig mentünk. A drága 'fastboat' helyett inkább a hagyományos kompot választottuk az újabb szigettámadásra, merthogy Lombok következett.

Olyan durván 3 és fél óra után ki is kötöttünk Lembar kikötőjében, Lombok szigetének nyugati oldalán. Innen másnap tovább akartunk állni, csakhogy kora reggel arra ébredtem, hogy Pajti lebetegedett, annyira, hogy az ágyból se nagyon tudott felkelni, így orvost kellett szereznem. A dokival tértem vissza, aki adott több erős gyógyszert, ami igen elkelt, mert rossz bőrben volt a Pajti. Természetesen maradtunk még egy éjszakát, és örömmel konstatáltam az újabb reggel, hogy Pajti sokkal jobban van. Így összeszedelődzködtünk, és áthajóztunk Gilire.

A Gili szigetek - három csöppnyi, összesen alig pár négyzetkilométeres szigetecske - egy turista paradicsom a sok ezer közül. Messze a legnagyobb érdeme, hogy nincsen rajta egy szem autó sem, motor sem. Méreteit megcáfolva sok szállás, bár és étterem közül választhat az ember. Végül egy bungalóféleséget találtunk, ahol 3 éjszakát töltöttünk. De milyen éjszakát! Tonyval újra egyetemisták voltunk, hajtottuk a lányokat, és élveztük a pezsgő éjszakai életet. Nappal pedig úsztunk, búvárkodtunk, fociztunk. Strandja mégsem a legideálisabb, a korallzátonyok és a sziklák a vízben rengeteg tengeri hordalékot dobnak partra, a vízfenék lábra különösen veszélyes, nem tudja az ember, hogy mibe lép bele. Viszont a tengeri élővilág gyönyörű, változatos. De a strandolásnak vége szakadt harmadnapra, újra hajóra szálltunk, hogy kicsit jobban megismerjük Lombok szigetét.

Elhamarkodott döntés es jó kaland volt - így utólag visszanézve. Pamenangban kötöttünk ki, és buszra szállva alig egy óra múlva kitettek minket Bayanban, a híres Rinjani hegy lábánál. Ez az utolsó falu, ahonnan ezt a hegyet mássza meg ezer es ezer turista és hordár minden évben. Na, kb. ennyit tudtunk a dologról előzetesen. Ráadásul kora délutánra értünk csak oda, de nekivágtunk a hegynek. Pajti annyi információval rendelkezett, hogy van 3 „camp”, ami után jönne a karima, ahonnan a tavat és a napfelkeltét lehet látni, a csúcsot csak ezután lehet támadni.

Egyedül vagy akár még kettesben Pajtival is teljesen más lett volna a helyzet, no de hárman voltunk. Tony barátom a klasszikus városi puhány megtestesítője, aki legény a bárpultnál, de nem a természetben. Indulás előtt vettünk némi elemózsiát és vizet (mint utólag kiderült, mindkettőből nagyon keveset). Alig indultunk neki, egyből eleredt az eső is, akkor még csak mosolyogtam Tonyn, aki már 500 méter után panaszkodott. Az elején még én próbáltam egy racionális, de tartható tempót diktálni, de olyan szűk óra után váltottunk. Pajti előrement, Tony leszakadva követte, én meg a sort zártam. Nemsokára elértük a Camp 1-et, eddigre Tonynak már olyan szép piros színe volt, mint akit felpofoztak. Kifújtuk magunkat, de hosszabb pihenő nem fért bele, mert alig három óránk maradt a sötétedésig.

Pajti kapaszkodott erősen, alig negyedóra múlva már el is tűnt a szemünk elől, a hegyi ösvény - sziklákkal, fagyökerekkel nehezítve-könnyítve az egyre meredekebb kapaszkodást - pedig csak egyre vitt feljebb. Tonyban a lelket tartottam, miközben azt számolgattam, hogy meddig jutunk el alkonyig. Volt egy pont, nem sokkal lehettünk a Camp 2 előtt, amikor Tony megállt, kétségbeesetten rám nézett, de én csak tovább unszoltam. Fél hat körülre értünk fel a második táborba. Pajti azzal fogadott minket, hogy barátságtalan nagy majmok cserkésznek a szomszédos fákon, úgyhogy haladjunk. Én azonban tudtam, hogy reménytelen így elérnünk a következő tábort. Pajti egy ideig erősködött, a majmokra hivatkozott, de meggyőztem, hogy más lenne a tészta, ha ketten lennénk.

A tábor tulajdonképpen mindössze egy tetővel ellátott, nyitott falu, nagy faemelvény volt, kb. egy méterrel a föld fölött. Munkához láttunk. Fel kellett állítani a fekhelyeket, szúnyoghálókat, fát gyűjteni, tüzet csinálni, és előkészíteni a jól megérdemelt vacsorát. A kedélyek lassan megnyugodtak, én közben elkészítettem a kínai tésztalevesben kimerülő vacsoránkat, ami inkább csak melegítés, mint forralás lett. Már ránk sötétedett teljesen, mire belapátoltuk az életmentő élelmet, és sokáig bambultunk a tűzbe, a rohamosan csökkenő hőmérséklet éreztette velünk, hogy hegyen és erdőben vagyunk. Elsőként Pajti bújt be a sátrába, az enyém alkalmatlan volt arra, hogy a fapallózaton felállítsam, így Tony aludt a hálózsákomban, én meg - jobb híján - ahogy voltam, úgy nyúltam végig. Nem volt könnyű éjszaka, Tony az erdő neszei-hangjai miatt aggodalmaskodott, így igyekeztem fennmaradni, rendszeres időközönként csekkoltam a tüzet, de hajnalban én is elszunyókáltam, miután Tony már vagy kétszer riasztott fel félálomból, hogy akkor ez most mi volt.

Pirkadatkor még szundikáltunk egy kicsit, de aztán viszonylag korán reggel összepakoltunk - és lefelé indultunk. Nyilván nem is maradt más opció, készleteink és felkészületlenségünk nem is hagyott más lehetőséget. Még táborbontás közben több lefelé ereszkedő csoport is elhaladt, megpihent mellettünk, és ekkor már feltűnt, hogy bizony mi voltunk az egyetlen fehérbőrűek, akik hordár és idegenvezető nélkül vágtunk neki az ismeretlennek. Ezek a hordárok fejenként 30-40 kilóval viszik a szükséges vizet-élelmet, sátrat, pokrócot az amúgy magában is komoly vállalkozásnak számító útra, a turistáknak úgymond csak magukat kell felvinniük.

Nekünk ezúttal ennyi fért bele, Tonynak nagy élmény volt, különösen a lejövetel, ahogy egyre lejjebb értünk, úgy tért vissza az önbizalma meg a hangja. Visszaérvén Bayanba, még aznap délután átutaztunk Kuta Lombokba, ahol Cun Eyt és Ahmet, a két török testvér már várt minket.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!