Valamelyik nap olvastam Müller Péter heti írását a magányról és az egyedüllétről. Minden tiszteletem Mülleré, nagy rajongója vagyok, és sokszor rácsodálkozom, milyen gyönyörűen önti szavakba az érzéseket, amik olyan fontosak nekünk. Egy szó mint száz, az ő értelmezésében a magány az egy pozitív, kiegyensúlyozott állapot, míg az egyedüllét az, ami a hétköznapi értelemben a magányt jelenti minden hátrányával együtt.

Egy biztos: mostanra érkeztem el arra a pontra, amikor kínoz és deprimál a magány. Őszintén mondom, hogy alig tudom élvezni Utam mostani szakaszát, hiányzik minden, ami az otthont jelenti, míg a másik oldalon alig kapok valamit cserébe. Nagyképűen hangzik, de mostanában kevés újat tartogat számomra egy újabb ország, és az a kevés is gyakran negatív. Most kezdem igazán megérteni, hogy szinte mindent feltettem egy lapra, és persze ebből fakadóan nincs is más választásom, mint menni előre.

Nem kellett vexillológusnak lennem ahhoz, hogy már El Salvadorban feltűnjön a hasonlóság a nemzeti zászló és a guatemalai lobogó között. Aztán jött Honduras és Nicaragua. Mind a négy országnak kék-fehér a nemzeti színe, ha jól emlékszem hármójuknál pedig az is egyezik, hogy két kék sáv fog közre egy fehéret. A közös gyökerek ebben is megmutatkoznak. A fehér amellett, hogy a békét is szimbolizálja, a közép-amerikai földnyelvet jelenti, míg a két kék a két oldalon az óceánt.

Azért nem megyek tovább a hasonlóságok ecsetelésében, mert jót nem igen tudnék írni, annál több rosszat. Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyiben van köze ehhez annak, hogy szinte egész Közép-Amerika egy újkori USA kolónia, illetve mennyit ront a helyzeten az elmúlt időszakban számtalanszor első kézből tapasztalt buta amerikai turista vakációzása, vagy ami még rosszabb, az ’expat’, aki általában a sárga földig szidja a népet, az országot, ahol - legtöbbször anyagi megfontolásból vagy az otthoni sikertelenségből fakadóan - él.

Jellemző, hogy Leon - a régi főváros, ahonnan újból elkezdtem gyalogolni - kevésbé vonzza a kigyúrt, tetkós, Ipodos jenkiket, sokkal többet nyújt, mint az utóbbi időben felkapott Granada, amit teljesen jogtalanul hasonlítgatnak a mexikói San Cristobal de las Casashoz. De említhetném a másik oldalon a szexturizmus kevésbé hangsúlyozott oldalát is: a csoportosan érkező buta amerikai tyúkokat, akiknek túlnyomó része azzal a feltett szándékkal érkezik ezekbe az országokba, hogy átmeneti szexuális örömökben részesüljön, amit a szintén kigyúrt és szintén primitív helyi macsók örömmel nyújtanak, akár ingyen is.

Leon a múzeumaival, a romantikus templomaival, a barátságos piacával sokkal inkább árulkodik arról, milyen is lehetett Nicaragua, mondjuk 80 évvel ezelőtt. A történelmi figurák, úgy mint Sandino vagy Dario és tevékenységük is ide, Leonhoz köthetők.

Négy napi kőkemény menetelésbe telt, amíg a többek között La Pazon, Nagarotén, Managuán és Masayán keresztülhaladva eljutottam Granadáig, ami viszont a mai Nicaraguát tükrözi hűen, és mint ilyen (jó)szóra sem érdemes. Azért nem térek ki Managuára, a fővárosra - ami egyébként a két régi politikai központ, Leon és Granada rivalizálása miatt és a kettő között körülbelül félúton lett főváros -, mert nincs miről írnom, hacsak nem a hasonlóan félelmet keltő hangulatáról, ami Tegusra vagy San Miguelre emlékeztetett.

Granada a Nicaragua-tó (eredeti nevén Lago Cocibolca), az ország legnagyobb állóvízének ÉNY-i partján fekszik, és uralja azt. Ez a tó rejti, vagyis inkább hivalkodóan tárja az utazó elé a joggal Nicaragua ékköveként emlegetett Ometepe szigetet. A sziget nem más, mint egy nyolcast formázó dupla vulkán. A magasabb (Concepcion) az aktív, az alacsonyabb (Maderas) a kihunyt. Granadai tartózkodásom olyannyira elmélyítette bennem a „nem ízlik ez az ország sem, mégpedig az emberek miatt” érzését, hogy úgy döntöttem másztam én meg már ennél sokkal különb vulkánokat is, így mégsem szálltam fel a Granadából hetenként kétszer induló hajóra, hanem inkább nyakamba vettem az Utat.

Azért elmesélek egy mondát, ami Ometepéhez kapcsolódik. A régiek hiedelme szerint nem volt itt mindig tó, hanem a helyén egy hatalmas erdő terült el. Itt élt négy törzs, akik állandó harcban álltak egymással. Az egyik törzsből egy ifjú harcos beleszeretett a másik törzs főnökének a lányába, aki viszonozta az ifjú érzelmeit. Tudván, hogy sohasem lehetnek egymáséi, elmenekültek az erdő mélyére a lány apjának a haragja és harcosai elől, ahol egymáshoz kötötték kezeiket, és felvágták az ereiket együtt utazva a másvilágra. A kibuggyanó vérükből lett a tó, ami vízbe fojtotta az őket üldöző harcosokat, és az ifjú ara két kebléből nőtt a két vulkán, míg egy másik, kisebb sziget őrzi a fiatal harcos emlékét.

A Rivasba vezető főutat követve sokszor és hosszasan feledkezett rajta a tekintetem a felhőkbe takaródzó két vulkánon, majd Rivast elhagyva és a Costa Rica-i határhoz közeledve még mindig sokáig gyönyörködhettem bennük, míg végleg el nem tűntek a szemem elől. Rivasból nem kanyarodtam a Csendes-óceán felé, a híres San Juan del Sur turista paradicsomához, hanem saját fizikai határaimat feszegetve minél előbb el akartam hagyni Nicaraguát, azt az országot, ahol nemcsak a belépéskor, hanem kilépéskor is fizetni kell.

A 861. napomon így érkeztem meg a 25. országba, Costa Ricába.