Tibet, 366. nap, farkasordító hideg. Épp egy éve indultam el. Akkor még a családomból is kevesen hitték el, hogy tényleg hátrahagyom addigi életemet, és egy hátizsákkal gyalogosan nekivágok a világnak. De így lett. Tavaly február elsején egy hideg, havas, de derült reggelen megöleltem drága szüleimet, egyetlen testvéremet és ős öreg nagymamámat, akit aligha remélhetek viszontlátni ez alatt az ég alatt újra, és nekivágtam a fehérbe öltözött pesti külvárosoknak.
Az elhatározás, hogy körbejárom a Földet, élménydús esztendőt hozott. Megtettem több mint 15 ezer kilométert - ennek több mint felét gyalogszerrel -, utaztam busz tetején, szekéren, kamionon és ha kellett, vonattal, busszal, repülővel, harcoltam kóbor kutyákkal, rettegve hallgattam éjszaka a sátorban leopárdok üvöltését, küzdöttem hóviharral Szerbiában és vánszorogtam 55 fokban az iráni félsivatagon keresztül. De megérte.
Most, hogy otthagytam Katmandut, Nepál fővárosát, s vele az árvaházat, ahol hosszú heteken át próbáltam a szerencsétlen gyerekek körülményein némileg javítani, ismét egy kalandokkal teli szakasz következik. El kell érnem Lhasszát, Tibet fővárosát, majd onnan Guangcsun (magyarul Kantonon) át Vietnamba vinne tovább az utam.
Utolsó kommentek