Pajti. Így hívjuk egymást. Rajmival, régi-új társammal a barcelonai reptéren találkoztam először, 2009. augusztus 26-án. Jól emlékszem a napra, mert életem új szakasza akkor kezdődött. Mindketten a Caminóra, a Compostelába tartó zarándokútra érkeztünk. Odaléptem hozzá, megszólítottam, és barátok lettünk, a Camino első felét egymást biztatva-ösztökélve gyalogoltuk végig. Újra találkoztunk az út legvégén, Finisterrében. Ott volt a 30. születésnapomon, amikor bejelentettem barátaimnak, hogy útra kelek, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy jó két év múlva kapok majd tőle egy levelet, hogy mi lenne, ha csatlakozna hozzám. Nagyot néztem, amikor elolvastam, de egészen addig, amíg meg nem erősítette, hogy megvette a repjegyet, inkább nem hittem, mint igen, hogy tényleg mellém szegődik egy rövid időre.

Aztán ott állt a peronon, megöleltük egymást, és igazából mindketten kicsit meglepődtünk, hogy ennyi idő után, ilyen messze újra együtt, újra vándorolunk. Szinte az első perctől kezdve megértettem, hogy ez nekem is merőben más, szinte teljesen új élmény lesz, mert nagyon megszoktam a magányos utazást, annak előnyeivel es hátrányaival együtt. Újra előjött a dilemmám, és most, majdnem egy-két hét után visszanézve, bizony biztosan tudom, miért nem szeretem, ha turistának hívnak, néznek vagy tartanak.

De ennél sokkal fontosabb az a számtalan élmény, nevetés és hülyéskedés, ami a következő hetekben várt reánk. És ezért nem lehetek elég hálás a Pajtimnak. Bizony egészen új lendületet adott, egy csomó új színt hozott az amúgy sem egyhangú életembe. Ráadásul úgy vállalkozott erre az egészre, hogy szeretteit, családját pont az ünnepek alatt hagyta ott egy pár hétre. Nem ígérgetett, mint oly sok más barátom, hanem állta a szavát, és ott állt mellettem teljes fizikai valójában Jogjakartában, Indonéziában, 15 ezer kilométerre a mi kis Kárpát-medencénktől.

Visszahajtottunk a szállásomra, és három perc után kiderült, hogy az én elvárásaim bizony máshova esnek Rajmiétól. Így a dohos kis lyukat magunk mögött hagyva, nekiindultunk szállást keresni. A társas utazás egyik praktikus vonása, hogy a szállásköltségek megoszlanak, így mondjuk kétszer annyi pénzért tízszer jobbat lehet kapni. Így leltünk rá egy vadonatúj szállodára az egyik is mellékutcában, ahol a következő két éjszakát töltöttük. Az előző négy napban szándékosan nem néztem egyet sem a főbb látnivalók közül, hogy azt majd inkább együtt. Rögtön másnap bele is vágtunk a dolgokba. Pajti ötlete volt, hogy vegyünk ki egy robogót, és úgy menjünk el a kb. 40 km-re lévő Borobudurba, Délkelet-Ázsia és a világ egyik legmonumentálisabb templomába. Az iszlám hódítása előtt Indonézia, legalábbis Jáva legnagyobb része hindu vallású lehetett, ami mára már csak Bali szigetén maradt meg eredeti formájában és pompájában. Bár Borobudur egy buddhista templom, megalapozott a gyanúm, hogy még ha eredetileg buddhistának is épült, akkor is inkább a hindu hitvilágba illeszkedett, mint tudjuk, Indiában a buddhizmust ma is a hinduizmus egyik alágának tekintik.

Kissé elkavarodtunk, közben megálltunk egy útszéli mangóárusnál, de végül is rátaláltunk a helyes leágazásra. Nem értek vele egyet, sőt egyenesen diszkriminációnak tartom, hogy külföldiként öt es félszeres árat kell fizetni a belépőért az indonézekéhez képest, de mint mindenki, hamar elfeledkeztünk róla, mert a látvány, ami fogadott, mindenért kárpótolt. A bejárattól a parkon keresztül pár száz métert gyalogolva már messziről kisejlik az egy összenyomott, lépcsőspiramisra hajazó gigantikus templom. A hármas szám misztikája kíséri végig az egész monumentumot minden tekintetben. Három alsó-külső szint, melyek mindegyikén körbe lehet sétálni, választja el a legfőbb, belső szintet a legalább 50 méter hosszú négyzetalakú legalsó platformtól. A pontos számra nem emlékszem, de több mint 100 klasszikus Buddha-szobor, sokan közülük fej nélkül, ül lótuszülésben a szintek tetején, minden égtáj felé tekintve. Elérve a legfelső szintet, itt is három, kisebb méretű stupa (buddhista kupola) fut végig, mindegyik egy-egy imádkozó Buddha szobrot rejt. Végül középen, a piramis csúcsán áll a főstupa, ami alatt nincs semmi, a végső megvilágosodást, az Ürességet szimbolizálva.

Közvetlenül az élmény hatása alatt nem éreztem olyan hű de nagy valaminek, hogy ide is eljutottam, de minél többet gondolok vissza rá, annál kedvesebb az emlék.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!