A hivatalos verzió szerint Kolumbusz volt az első európai, aki 1502-ben a lábát a mai Nicaragua területére tette. Én magam jó ötszáz évvel később azzal a reménnyel érkeztem meg Honduras és Nicaragua határára, hogy magam mögött hagyom a bűn és a legszebb nők hazáját. A Teremtő igazságossága végtelen: az eddigi legszörnyűbb országban láttam a legtöbb gyönyörű asszonyt-lányt (ugye itt 20-22 évesen a legtöbben már asszonyok). A határállomás előtt ácsorgó olcsó kurva is simán versenyre kelne egy hivatalos szépségkirálynővel.

De érdekelt is engem! Csak kinn akartam lenni Hondurasból, magam mögött hagyni a lidércnyomást, ami az előző két hétben eluralkodott rajtam. Ahogy megkaptam a kilépő pecsétet, és átsétáltam a pénzváltók kéretlen hadán, megváltozott a levegő. Nem viccelek, a nap is másképp sütött, a határőrök határozott kézfogása egy kis bizalmat öntött belém, no, azért nem annyit, hogy egyből gyalogosan folytassam. Merthogy a gyaloglásról is lemondtam San Salvador külvárosai után, és csak egy héttel ezelőtt mertem újrakezdeni. Egy helyi buszjárattal keveredtem el az első komolyabb településig, Esteliig, ahol csak egy cél lebegett előttem: találni egy biztonságos és kényelmes szállást. Esteli egy álmos kisváros, és ezzel azt hiszem mindent el is mondtam róla, bár akkor ezt megváltásként éltem meg. Mégis volt egy meglepő dolog megérkezésem estéjén: olyan égszakadás csapott le a városra, amit Délkelet-Ázsia óta nem tapasztaltam, az utcákon úgy hömpölygött a víz, hogy helyenként a térdemet súrolta, ahogy megfelelő szállás után kutattam. Megérkezett az esős évszak.

Sandino, Flor de Caña és Lada.

Ezzel a 3 fogalommal tudnám a legtömörebben visszaadni Nicaraguát. Az első kettőt minden bizonnyal kevesen ismeritek, a harmadikat meg mindannyian.

Augusto César Sandino a nicaraguaiak Che Guevarája, a nemzeti identitás újrateremtője, majd később, a 20. század második harmadában regnáló Somoza diktatúra elleni forradalom jelképe. A sandinisták - hathatós szovjet és némi amerikai segítséggel - 1979 -ben meg is döntötték az utolsó Somoza rendszerét, hogy 11 évvel később megtartsák az első szabad választásokat az ország történelmében. Nicaragua mindig is kilógott egy kicsit az itteni gyarmatok közül. Iparilag és szellemileg (számos jeles írót és gondolkodót adott a világnak, például Ruben Dariót) is fejlettebb volt a szomszédainál, majd amikor a 1972-es tragikus földrengés szinte teljesen lenullázta a gazdaságot, már tudni lehetett, hogy nagy változások elé néz az ország. Itt választották meg például Közép-Amerika első női elnökét, Violeta Barriost 1990-ben, a forradalmat lezárandó.

Latin-Amerika a szieszta és a fieszta hazája, az utóbbi elengedhetetlen kelléke a nemzeti rum, a Flor de Caña, minden bizonnyal a legismertebb nicaraguai termék.

A hidegháború tényleg egy globális játszma volt. Az csak az utóbbi időszakban tudatosodott bennem, hogy a kubai szovjet befolyás nem egyedi volt a világnak ezen a táján sem. Ahova nem fértek be az amerikaiak, oda jöttek a szovjetek. Minden kontinensen akadtak szovjetbarát államok, Nicaragua csak beállt a sorba. Erről ma már csak egyetlen dolog árulkodik: a meglepően nagy számban előforduló és számunkra olyan jól ismert 2107-esek.