Jogjakarta, Indonézia kulturális fővárosa. És joggal szolgált rá erre a címre. Nem, nem múzeumokra, palotákra vagy világhírű látványosságokra gondolok. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az emberek itt a legértelmesebbek, bocsánat, talán precízebb, ha azt mondom, hogy a legokosabbak az országban. Hogy miből vonok le ilyen általánosító és messzemenő következtetést? Nem abból, hogy mennyire tudnak angolul, vagy hogy mennyire és miről lehet az átlagemberrel elbeszélgetni. Sokkal egyszerűbb. Ahogyan sakkoznak. Jogjakarta városa egy nagy sakkszakkör. Lépten-nyomon, a földön, az árkádok alatt, az asztalokon, a pultokon megy a sakkparti. Bár nem tartom magam elég jó sakkozónak, ma már 100-ból 99 embert meg tudok verni, sok ezer partit játszottam életemben, és tudok egyet s mást a sakkról. A helyiek, ránézésre sokszor nem többek, mint egy koszos paraszt, az itt tartózkodásom első négy napjában bizony mégis nem egyszer elkenték a szájamat. Az is igaz, hogy szinte egész álló nap sakkoztam, nyalogattam a sebeimet, és vártam a Mikulást - ám ez utóbbiról csak mindjárt.

Sok más dolog mellett miért sokkal szimpatikusabb város Jogja, mint a többi indonéz nagyváros? Az egyik, ha nem a legfontosabb dolog, hogy közel sem olyan büdös. Az emlékeim szerint Budapesten a Ferenc körút és az Üllői út sarkán van egy kijelző, ami a levegő szennyezettségét mutatja. Isztambul óta megjártam sok tucat ázsiai nagyvárost, és mindig azt konstatáltam, hogy a Nagykörúton vagy a Kerepesin csúcsforgalomban is hegyi levegő van azokhoz képest. Az egy baromság, hogy a cigaretta okozza a legtöbb tüdőrákot. Természetesen a nagyvárosok légszennyezettsége, ehhez nem kell semmilyen tudományos kutatás, csak a levegőbe szagolni. Jogja belvárosában, a híres Malioboro streeten külön sáv van a biciklis riksásoknak és a lovas kocsiknak. A 'becak' (ejtsd: becsak) egy olyan háromkerekű biciklis riksa, amin elöl van két - európainak elég szűk - ülés, s ehhez van hátulról kapcsolva egy fél bicikli, tehát a riksás az utas mögött-felett pedálozik, ezzel nem zavarva a kilátást. Sokkal jobb érzés, hogy nem a sofőr hátsó részét, hanem az utat és minden mást lehet zavartalanul nézni. Ez a fajta közlekedés, amit nemcsak a külföldiek, hanem az itt élők is előszeretettel használnak, a város szerves része.

December 6-a, Mikulás napja. Annyira izgultam, mint valaha kisgyerekként, amikor az „igazi” Mikulást vártam. Azt nem mondom, hogy kipucoltam a cipőmet, de mindenesetre elmentem egy borbélyhoz (300 forintnyi rúpiáért szabadított meg újra megerősödött szakállamtól), és kora délután kibecakoztam a pályaudvarra. Mert a délutáni jakartai expressz egy utazótársat hozott nekem. A másodikat a két év alatt Matej, a cseh srác után - vele kalandoztam a Kaukázusban és Észak-Iránban -, ám ezúttal Magyarországról.

A vonat - szokásos késéssel - befutott, én addigra ötször kérdeztem meg az összes pályaudvaron dolgozót, hogy biztos ez-e a reggeli vonat a fővárosból. Nem vártam meg, hogy a peron és a köztem levő másik vonat kifusson, felkapaszkodtam rá, és a vagon ajtajának a túloldalán széles mosoly fogadott.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!