Mit kell elengednie annak, aki vándorútra vállalkozik? - ez volt az egyik kérdés, amire a napokban egy internetes interjúban válaszoltam. És miközben elkezdtem leírni, ami eszembe jutott, rájöttem az oly sokszor felbukkant kérdés nyitjára. Mi a különbség az utazó és a turista között. Az egyik el tudja engedni, a másik nem. Hogy mit is? Én akkor olyan dolgokat írtam le, amik triviálisak, úgy mint mobiltelefon, előítélet, kényelem, mégis ennél sokkal többről van szó. Az igazi vándor majdnem mindent el tud engedni. El tudja engedni az egóból fakadó vágyait, a külvilágnak való megfelelési szándékot, el tudja engedni a helyeket, amiket a Lonely Planet kötelező látnivalóként emel ki, el tudja engedni az útitársakat és barátokat, el tudja engedni a szerelmét.

Amióta három és fél hónapja az utolsó bejegyzésemet írtam, ezeket mind el kellett engednem, hogy 3 és fél országot átszelve eljussak Közép-Amerika szívébe, Nicaraguába. Azzal is tisztába kellett jönnöm, hogy azért szükséges az anyanyelvemen írnom, mert így tudom - leginkább a saját magam számára kielégítően - visszaadni a nüansznyi különbségeket, és tudok elérni a számomra legkedvesebb emberekhez. Mivel egy folyamatosan íródó könyvet írok, ezután sem fogok reagálni a kommentekre, legyenek azok kedvesek és jóízűek vagy okoskodóak és személyeskedők. Írásaim rendszerességét is majd az Út fogja meghatározni.

Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak az Újvilágban, így nem is számítottam semmire, és talán ez okozta a legnagyobb sokkot. Egészen pontosan kultúrsokkot, amit 3 és fél hónapos amerikai utazásom során a mai napig nem sikerült teljesen kihevernem. A jóságos, pacifista és különféle filozófiáktól átszőtt délkelet-ázsiai mentalitást a temperamentumos, erőszakos és minden ideológiai alapot nélkülöző amerikai gondolkodás váltotta - és vert pofán. A szó szoros és átvitt értelmében is. Amerika természetesen itt nem az USA-t jelenti.

Közép-Amerika. A térképen ez 7 kis országot, Belize-t, Guatemalát, El Salvadort, Hondurast, Nicaraguát, Costa Ricát és Panamát foglalja magában. Sok a közös bennük, de a két legfontosabb kapocs az a spanyol, mint hivatalos nyelv és a maya kultúra öröksége, ami egy nehezen megfogható dolog. Ha kritikus akarok lenni, és az akarok lenni, akkor ez kimerül az ezernyi fenséges romban és azokban a néhány elszigetelődött kisebbségben, amelyekben megmaradt a természetes jóság. Mert a legtöbb minoritás itt elzárkózik az idegentől, bizalmatlan és barátságtalan. A maya civilizáció az egész amerikai kontinens egyetlen töretlenül a mai napig élő, ha nem is virágzó kultúrája. Nyelvi hagyatéka a mai élő nyelvek mintegy 5 százalékát teszi ki, és a 2. évezred második felének spanyolosítása ellenére manapság több helyi maya dialektus újra teret hódít, leginkább az erős népszaporulat eredményeként. Egykori gazdagságát büszkén hirdetik Tenochtitlan, Chichen Itza, Copan vagy Monte Alban kövei, templomai. Ez a 7 ország azonban csak a kisebbik része az egykori hatalmas kiterjedésű birodalomnak, aminek a szíve a mai Dél-Mexikóban mintegy bő 10 Magyarországnyi területen volt. Az igazi Közép-Amerika ebből fakadóan valójában nem egyszerűen e kaotikus latin államokat, hanem Mexikó déli felét is jelenti, Mexikóvárostól egészen Chiapasig. Ami ettől lefelé van az egy mesterséges, Washington és kisebb részben London által létrehozott mesterséges államok összessége, különösebb identitástudat nélkül. Az egyetlen ország, ahol megfelelő pszichológiai érzékenységgel találták meg a helyes megközelítést, az Mexikó. A mexikóiak nagy része (kb. 70 százaléka) mixteknek, azaz az őslakosok, a hódítók és a behurcolt rabszolgák közös leszármazottjának tekinti magát, és ezáltal a spanyol hódítást nem tekinti „sem győzelemnek, sem vereségnek, hanem a mexikói nép fájdalmas születésének”.

Én négy országban, de leginkább Mexikóban töltöttem ez elmúlt bő 100 napot, csak Belize-t hagytam ki, előttem van még Nicaragua egy része, Costa Rica ás Panama.