Kuala Lumpur. Hol is kezdjem? A város története valamikor akkor kezdődik a kínai klánok harcával az egykori ónbányákért, amikor Magyarország a dualizmus időszakát élte. A legrégebbi épület, amit láttam egy a 19. század végéről fennmaradt, a britek által épített börtön. Ugyanakkor modernitásban méltó riválisa Szingapúrnak vagy éppen az arab miniállamoknak. Nagyon gazdag, sokkal gazdagabb, mint azt a számok mutatják. Így például Indonézia és Irán (egy 200 milliós és egy 60 milliós ország) elsőszámú migrációs célállomása, azon túlmenően, hogy egy 30 milliós ország fővárosa. Kis túlzással állítható, hogy manapság egy magára valamit adó (és jobban szituált) család a gyerekét Teheránból vagy Jakartából KL-be küldi tanulni.

Milyen lehet itt élni? Aki gazdag – nem újdonság – annak könnyű, a nagy többség meg fut a napi megélhetés után. Mindenhol, mindenki pazarol: itt egy villany marad égve, ott egy szinte érintetlen tál ételt dobnak ki, amott egy autó parkol fél órája, és megy a motor. A globalizáció hozta változás túl gyorsan jött, és senki sem tudja értékelni. Szinte senki sem gyalogol még 400 métert se, mindenkinek kell a légkondi, ugyanakkor a nők irigykedve nézik a fotoshoppolt képeket, és konstatálják, hogy nagy a fenekük, és el vannak hízva. De alig tesznek valamit azért, hogy ne így legyen. A férfiakon – különösebben a fiatalokon – pedig, ha valami izom van, akkor az csak a konditeremben összeszedett műizom.


És mindenkinek a legjobb barátja a mobiltelefon. Vagy az okostelefon. Legyen az Blackberry, Iphone vagy Samsung, nem vagy ember, ha nem fogsz állandóan legalább egyet a kezedben. Ha beszélgetsz valakivel, nyilvánvalóan többnyire a kijelzőt nézed, és nem a beszélgető partneredet, megcsörren és te a másik mondata közepén habozás nélkül felveszed, ha nem csekkolod 10 percenként az emailjeidet, akkor avíttnak számítasz, de igazából minden emailt azonnal csekkolsz, mert egyből jelez a masina. Körülbelül egy éve vesztettem el az utolsó telefonomat Indiában, és a külső nyomásnak ellenállva nem vettem újat. Hogy mennyivel szabadabb ember vagyok, azt nem is tusom elmondani. Bő egy hétig kölcsönkaptam egy telefont, egészen pontosan Vina rám tukmált egyet, mondván, hogy így elérhető leszek, nagy megkönnyebbülés volt visszaadnom (elismervén annak előnyeit is).

Kultúra? Szoktam mondani, hogy a kultúra nem a múzeumokban vagy a könyvtárakban, hanem az emberekben lakozik. Nem ismerek minden egyes embert, úgyhogy nem nyilatkozom. Bár hozzáteszem, hogy a társadalom inkább alsó rétegeihez tartozó, a kulimunkát végző emberek roppant hálásak egy-egy mosolyomért, egy-két jó szóért. A jól öltözött emberek többnyire citromba haraptak, sietnek, és nem vegyülnek a 'plebsszel'.

Sightseeing? Az én álláspontom azt hiszem ebből a szempontból sem mérvadó. A fő látványosságokon lassan-lassan túl vagyok, bár megérzésemre hallgatva, és kényszerű pihenőre ítélve nem siettem el a dolgot, hogy mindent az első 3 napban kipipáljak. Ott van például a híres 'Batu caves', ami az itt élő hinduk (leginkább tamilok) nevezetes barlangtemploma egy nem is tudom hány tíz méter magas aranyszoborral előtte. Hasonló volt az érzésem, mint a lhászai Potala palotában: az istenek már rég kiköltöztek belőle, mára már csak a kövek és a szobrok maradtak. Kifelé sétálva a legalább 50-60 méter magas főbarlangból, néhány istenség szentélyétől alig pár méterre egy férfi árult gagyi kacatokat, játékokat, szuveníreket. A standjára akasztva himbálódzott egy gyerekeknek szánt játékgépfegyver. Odaléptem hozzá, és – bár előre tudtam, hogy hasztalan - megpróbáltam a tudomására hozni, hogy nem helyes egy szent hely bejáratánál fegyvert – még ha műfegyvert is – árulni. Erre az volt válasza, hogy ez nem veszélyes (azt gondolta, azt hiszem, hogy igazi?!), és a kezembe nyomta igazolásképpen. Én vissza az ő kezébe ezzel: „Nagyon is az”. És elindultam lefelé a 272 lépcsőfokon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!