Simon Dávid a Föld körül

Persze, ahogy lenni szokott – de így szép az élet –, a Kantonba tartó vonatozás sem indult minden probléma nélkül. Az alig két éve épült lhasszai pályaudvaron a legmodernebb biztonsági előírásoknak megfelelő biztonsági rendszer várt, s ezen bizony képtelenség volt átjutni észrevétlenül késeimmel. A lézeres átvilágítás után rögtön félreállítottak.

És itt egy kemény csata kezdődött. A hatóságok minden szúró- és vágótárgyat habozás nélkül elkoboznak, nincs apelláta. De én nem hagytam magam. Pengét és Nagy Pengét, a kisebbik és nagyobb késemet, hűséges társaimat, amelyek több mint egy éve tűzön-vízen, vadonon és civilizációkon keresztül velem voltak, nem hagytam veszni a hatalmas kosár ócskavas között. Alkudoztam, udvariasan kérleltem, magyaráztam, pénzt ajánlottam. Addigra már a velem együtt vitatkozó svájci pár is lemondott a svájci bicskájukról, a helyiek pedig meg sem próbáltak ellenkezni. Annyit sikerült elérnem, hogy az „ügyem” eljutott valami magas beosztású tisztig, még szerencse, hogy jóval korábban értem ki a pályaudvarra.

A segítőkész és angolul meglepően jól beszélő fiatal rendőrnő – hosszas várakozás után – visszatért a főnökével, és udvariasan, de határozottan elmondta, hogy nem tehetnek kivételt, még úgy sem, hogy odaadják megőrzésre a vonatot kísérő rendőrtisztnek drága Társaimat.

Ekkor jutott eszembe egy mentőötlet. Ha nem jöhetnek velem, akkor menjenek vissza! Sikerült meggyőznöm a biztonságiakat, hogy próbálják meg elérni a hotelt, s onnan majd valahogy utánam küldik késeimet. Persze a vonal foglalt volt. Nagy megkönnyebbülésemre majd félóra után a hotelben végre felvették a telefont. Előbb kínaiul, majd a telefont nekem átengedve én angolul is elmagyaráztam, hogy a késeket visszaküldi a rendőrség az én kérésemre.

No, ezen az incidensen is túl voltam, de nem maradt sok időm hátra a vonat indulásáig, és ekkor realizáltam az újabb nehézséget. A pénzem eltette a rendőrség, 1 jüanom maradt, ami egyenlő a nullával. Pénzt felvenni már nem tudtam, így mindösszesen 20 USD-vel (ami – mint később kiderült – nem ér semmit Kínában), de legalább egy dupla adag reggelivel a gyomromban szálltam fel a vonatra.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Az utunkat a fővárosig, Lhasszáig végig számtalan katonai és rendőri ellenőrző pont tarkította, de idegenvezetőnk minden checkpointnál a vízumokkal (ami egyébként egy darab A4-es papír, rajta egy nagy piros pecséttel) a buszról leszállva elintézte az adminisztratív részt, és pár perc múlva mehettünk tovább.

A helyi emberek sokszor amerikai őslakos indiánok vonásaival vannak felruházva, és  cserzett-ráncos sötét bőrük (ami a többségében magassági betegségtől falfehér útitársaimmal különösen kontrasztos volt) árulkodik rideg életükről. Ettől függetlenül mindig mindenhol mosolyognak, és természetesen a fehér ember pénzét akarják (a világnak ezen a részén már megint semmi sincs ingyen).

A főváros előtti utolsó állomás egy kisebb város, Gyangtse volt, ahol mi mást, mintegy újabb kolostort látogattunk meg.

Végül négy és fél nap, valamint több mint ezer km utazás után elértük a Tiltott Várost, a világ legmagasabban fekvő fővárosát, Lhasszát. Meglepően modern, fejlett infrastruktúrával rendelkező helység, nem ritka látvány egy-egy Honda vagy Mercedes sem – nem ilyennek képzeltem. Csak az elmúlt 8-10 év alatt több mint negyedmillió kínai települt ide be. Nehogy csak a hideggel, a magassággal vagy az idegen környezettel kelljen megküzdenünk, a körülmények annyiban komplikálódtak, hogy a kínai újév hetében érkeztünk Lhasszába, amikor is szinte minden üzlet bezár, mert a kínaiak visszatérnek Belső-Kínába, hogy hagyományosan családjukkal együtt ünnepeljenek. E sorokat is csak azért írhatom, mert előtte néhányan összedobtunk pénzt, és külön kinyittattuk ezt az inernetes helységet.

Azt hiszem, hogy a Potala Palotában tett látogatásunk, ami a Dalai Lámák híres egykori rezidenciája, volt az utolsó csepp a pohárban, hogy teljesen összezavarodjam a buddhizmust illetően.  Idegenvezetőnk érthetetlen angolsággal és minden rendszer nélkül magyarázta a különböző buddhák és lámák gyerekesen valószínűtlen és teljesen illogikus történeteit, és ezt csak tetézte a turisták átkozott fotoapparátjainak vég nélküli kattogása. Másnap a legszentebb szentélyt, a 7. században épült Jokhang templomot, majd a hetedik nap reggel az egyetlen apácarendet látogattuk meg, átverekedve magunkat az év ezen szakaszában a várost ellepő, nyomorultul vonagló zarándokok tömegén. Innen vonaton utazom Dél-Kína legnagyobb városába, Kantonba. Legközelebb remélhetően onnan jelentkezem.

Tibet, 366. nap, farkasordító hideg. Épp egy éve indultam el. Akkor még a családomból is kevesen hitték el, hogy tényleg hátrahagyom addigi életemet, és egy hátizsákkal gyalogosan nekivágok a világnak. De így lett. Tavaly február elsején egy hideg, havas, de derült reggelen megöleltem drága szüleimet, egyetlen testvéremet és ős öreg nagymamámat, akit aligha remélhetek viszontlátni ez alatt az ég alatt újra, és nekivágtam a fehérbe öltözött pesti külvárosoknak.

Az elhatározás, hogy körbejárom a Földet, élménydús esztendőt hozott. Megtettem több mint 15 ezer kilométert - ennek több mint felét gyalogszerrel -, utaztam busz tetején, szekéren, kamionon és ha kellett, vonattal, busszal, repülővel, harcoltam kóbor kutyákkal, rettegve hallgattam éjszaka a sátorban leopárdok üvöltését, küzdöttem hóviharral Szerbiában és vánszorogtam 55 fokban az iráni félsivatagon keresztül. De megérte.

Most, hogy otthagytam Katmandut, Nepál fővárosát, s vele az árvaházat, ahol hosszú heteken át próbáltam a szerencsétlen gyerekek körülményein némileg javítani, ismét egy kalandokkal teli szakasz következik. El kell érnem Lhasszát, Tibet fővárosát, majd onnan Guangcsun (magyarul Kantonon) át Vietnamba vinne tovább az utam.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!