Simon Dávid a Föld körül

Az inkák éppolyan vérszomjas és kegyetlen, már-már barbár hódítók voltak, mint a spanyolok vagy bármely más „nagy nemzet” a történelem folyamán.

A faluünnepségeket, a fehér kalapos népet és Celendint úgy hagytam hátra, hogy volt két nap Cajamarcáig, ahová már hetekkel korábban kellett volna megérkeznem, ha nem lett volna a szerencsés kitérőm Amazonas tartományba, amiben biztos vagyok, hogy a legeslegjobb az egész országban, innen mar csak lefelé vezet az út több értelemben is.

Cajamarca volt az első igazi nagyváros Peruban, és lényegesen kellemesebbre sikerült a látogatásom, mint amire számítottam. Először is, mert Rafa barátom ott él, így az ő házában töltöttem az első két éjszakát, másrészt mert olcsó és jó ételekkel ( előreláthatólag megint csak utoljára Peruban) töltöttem fel bendőmet, de ami még fontosabb, hogy sikerült megjavíttatnom fényképezőmet, és még egy újabb, a tizenötödik pár cipőt is vettem.

Cajamarca tartományi székhely, nagyváros, mégis kevesebbe kerül egy jobb szállás ott, mint egy nevenincs kis faluban, ahol viszont alternatíva nincs általában, ha van legalább egy fizetős szállás, amit egy turista „mindig meg tud engedni magának” - legalábbis gondolja a helyi paraszt. Rögtön az első kis település, Namora is ilyen volt, ahova úgy jutottam el, hogy át kellett haladnom Ba’o del Inca-n, ami egy régi inka fürdőhely volt, a sziklak között előtörő termálvízre épülve. A következő településen, Llacamorán sem álltam meg (sokszor esem dilemmába délutánonként, hogy akkor most érdemes-e meg folytatni, vajon elérek-e a következő helységig sötétedés előtt). Az út mellett végtelen mennyiségben és változatban eukaliptuszok és kissé távolabb kőerdők tarkították még a másnapi gyaloglást is, helyenként hihetetlen formákat öltve, legalábbis egy-egy szögből nézve őket.

Cajabambába érkezvén csak épphogy megpihentem, már álltam is tovább, hiszen az ország térképére nézve még mindig egy helyben topogtam, holott már elszállt az első perui hónap is. Az elmúlt hetek sikerein felbuzdulva gondoltam, megint rövidítek, hiszen rendesen áttanulmányoztam a térképet, és arra jöttem rá, hogy kell lennie egy hegyi ösvénynek déli irányba. Hogy ez az ösvény létezik, még most sincsenek kétségeim, de soha nem találtam meg, úgy elvesztem, mint meg talán soha életemben. Cajabambából kiérve rögtön elindultam a helyiek instrukcióit követve a Laguna Sausacocha felé. Legalábbis ezt hittem. Mert mindenki nagyvonalúan rámondta, hogy „tovább egyenest”, mikor kérdeztem, hogy ez a jó irány-e. Órákat törtettem hegyen-völgyön átgázolva, hogy a déli kibukkanó napból jöjjek rá, valami nem stimmel (ugyebár a déli féltekén a nap kelet-északnyugat irányt jár be, dél fele van a hideg és a sötét). Délután volt, mire visszaértem kvázi a reggeli kiindulópontra, de legalább megint volt egy „íztévesztésem”. Jól emlékszem az első ilyen esetre ezen a kontinensen, és azóta egyszer-kétszer már megtréfált a természet végeérhetetlenül nagy íztárháza: amikor először kóstolsz meg valamit, nem tudod, hogy mi az, és a nagyon hasonló íz miatt mégis meg vagy győződve arról, hogy tudod, mit eszel. Ilyen volt, amikor először ettem sült banánt (platanót), és azt hittem, hogy krumplit eszem, vagy hasonló volt a „chocho”, egy hüvelyes növény elsőre, amikor azt hittem, babot eszem. No, fenn a hegyekben, egy parasztháznál egy tál numiát kaptam, aminek csak a pörköléstől feketébbre sült héja volt eltérő a földimogyorótól.

Ha már viszont elvesztettem a napot, akkor mindjárt nyerek kettőt - mondtam magamnak, és így egy kisbuszra felszállva még aznap délután elértem a lagúnáig, majd Huamachucóig, ami egy egészen komoly városkának tűnt elsőre, nem úgy a googlemaps-en, ami alapján három vályogkunyhónál többre nem számítottam. Hát meg arra, hogy a hostel falán még az este véletlenül kiszúrt poszter alapján fogom tenni egyik legérdekesebb felfedezésemet az elmúlt hónapokat illetően.

Az első és legfontosabb felfedezésem az ősi huamachuco kultúrát illetően az volt, hogy itt is élt egy nép, sőt virágzott sok évszázadon keresztül, mígnem megjelent az inka, a vérszomjas hódító, és minden bizonnyal a hódítók évezredes taktikáját követve úgy volt ezzel a kultúrával is, mint oly sok másikkal: „ez túl erős és büszke, hogy betörjem, ezért elpusztítom”. Így tulajdonképpen egyik napról a másikra (minden bizonnyal a 14. században) elsöpörték ezt a nem is gyenge és nem is kicsi népet úgy, hogy hírmondójuk sem maradt. Ez a magyarázata annak, hogy senki sem tud biztosat, hogy mikor és mi történt.

Humachuco városa 3165 méterrel a tengerszint felett fekszik. No, nekem innen kellett átvágnom két hegyen, hogy a harmadik tetejére, 3750 méter magasra felmásszak, és belépjek a hajdani fővárosba. A 250 hektáron (!) elterülő és négy közigazgatási egységre tagolódó várost a régészeti leletek szerint majdnem 2000, de legalább 1500 éve kezdték el építeni, hogy fénykorát nem sokkal az inka hódítás előtt érhesse el. Épen maradt épületet nem, de sok romos állapotban lévőt, számtalan falat és falrészletet, és még több beomlott egykori maradványt, illetve a mára már csak kőkupacként továbbélő egyéb építményt jártam körbe órákon keresztül. Szomorúan konstatáltam itt is, hogy Peru leletekben az egyik leggazdagabb ország a Földünkön, és az egyik, ahol a legkevésbé vigyáznak a teljes emberiség kulturális örökségének számító helyekre. A legjobb példa erre a régészeti lelőhelyeken szabadon legelésző barmok, melyek ürüléke biztosan nem segít a konzerválásban.

Lejöttem a hegyről, és este véreset köptem. Ezt jelnek tekintettem, elég volt az Andokból egy időre, végül is majd fél évet lehúztam hegyi kecskeként. Másnap egy új szakasz kezdődött.

Hol van a mi ízes nógrádi burgonyánkhoz képest, de a tény, az tény: a krumpli innen ered. Peru északi részéről beszélek, ahol azoknak, akik annyira nem kedvelik ezt a laktató zöldségfélét, nem ajánlom az idelátogatást, mert épp olyan krumpli túladagolásban szenvedhetnek, mint az Ázsia túlsó felén a rizst nem szeretők rizsből. Hozzá kell tennem, hogy sokat próbált ízlelőbimbóim sok zöldséggel így vannak: a magyar, olasz, francia vagy egyéb európai zöldségek sokkal teljesebb és harmonikusabb ízvilágot tárnak elénk, mint az őshazában honos testvéreik, talán a legjobb példa erre a Mexikóból származó paradicsom, de a lista nem ér itt véget, a kukorica, a paprika vagy a bab is idesorolandó. Nyilván vitatkozni erről sokáig lehetne, ez az én véleményem. Hogy is jön ez ide? Az elmúlt hetekben hány önjáró (maguktól tudjak már az utat, és kíséret nélkül szállítják a nehéz zsákokat) szamár és öszvér, illetve kalapos nénike vagy napbarnított parasztember haladt el mellettem krumpliszsákoktól roskadozva. A krumpli megterem a hidegebb és magasabb mikroklímákban, és ellentétben a többi gabonával, sokkal kevésbé kell gondozni. Így nem csoda, hogy mostanában nem egyszer krumplileves került elém reggelire, s nem múlt el olyan nap, hogy legalább háromszor ne ettem volna valamilyen formában krumplit.

Visszakanyarodva a félbehagyott kalandos napomhoz, 45 km-en legalább 2,5 km szintkülönbség lehetett aznap mögöttem, talán egy óra volt sötétedésig, amikor egyszer csak egy család, egy férfi, egy nő és egy kisgyerek bukkant ki az egyik kanyar után, és egyből megszólították a bottal járó fura jövevényt. Mikor kiderült, hogy Balsas a napi cél, igencsak meglepte őket, hiszen még vagy 15 km hiányzott, és bár tempóm gyors volt (lejtmenet, ha kilépek talán a 7km/h sebességet is tudom tartani), a vállalkozás bárgyúnak tűnhetett a szemükben, és szinte egyből felajánlották, hogy húzzam meg náluk magam éjszakára. A kis házig vezető néhány száz méteren inkább arra figyeltem, ahogy a sunyi korcs kutyájuk engem kerülgetett és morgott, mint a feltett kérdésekre. Volt okom rá, hiszen megpróbálta elkapni a lábam ismeretségünk második percében, szerencsére csak megkapott. Ám alighogy beléptünk a kertbe, előtört az ösztön, ami miatt ma már semmiképpen sem a kutya a kedvenc állatom, és tisztességesen megharapta a jobb vádlimat, egyik átkozott szemfoga rendes munkát végzett: véreztem rendesen. Ez azoknak a helyzeteknek az egyike, ami alapszituációban nem fordulhat elő, hiszen közel sem tudnak hozzám jönni, igazi kutyavadász lettem az évek alatt, de amikor egy kutya valakikhez tartozik, és nekem éppen szívességet tesznek, nem bántom őket; ismerjük a Fekete város ok-okozatát. Ázsia óta tudom, hogy az egyik legjobb módszer ilyenkor: le a cipzárat, és nem restellem, - fertőtlenítőszer híján - lepisiltem...

Reggel szitáló esőre ébredtem, hetek óta először, és még a reggeli előtt benyomtam vagy fél kilo narancsot es citromot, ami csak úgy nőtt a kertben, majd a reggeli végeztével hátam mögött hagytam a nem túl jó emlékű házat. Talán nem említettem, de Costa Ricát azért sem túl jó emlékekkel hagytam a hátam mögött, hiszen az általam bérelt lakásból mindenemet elvitték botostul-hátizsákostul-mindenestül, így második nagyra becsült botomat, Maculindát is örökre elvesztettem. Medellínbe érkezésemkor az első dolgom volt, hogy újra nekiálljak összeállítani a szükséges felszerelést. Mondanom sem kell, hogy fél évvel később sem teljes még a szett, a mai napig nem találtam megfelelő sátrat és szúnyoghálót.

Szerencsém volt, hogy szervezetem minden gond nélkül átvészelte az előző napi balesetet, és a friss seb nem akadályozott a gyaloglásban. Így kora délelőttre végre lenn voltam a völgyben, és több mint három hónap után ezer méter alá ereszkedtem, ez valami olyan érzés volt, mintha egy teljesítménynövelő drogot nyomtam volna be, szinte nem is éreztem, hogy gyalogolok. Így értem el újból a Marańon folyót, ami a határ Amazonas és Cajamarca tartomány között. Alighogy betértem egy frissítőre, jött az újabb segítség: épp egy Chelsea meccset nézett két férfi, akiket megszólítottam, és ők hamar felajánlották, hogy elvisznek Celendinig, ha már úgyis közös az úticél. Mindig mondom, és kitartok mellette: a foci a világ második legelterjedtebb nyelve.

Peru a világ tíz legjelentősebb aranykitermelője között volt a tavalyi évig, amikor is tömeges bányabezárások és tüntetések kezdődtek, hogy milyen sorrendben, ez több beszámoló után sem világos. Rögtön az elsőt megérkezésünk utáni első fél órában kaptam, amikor is újdonsült Rafa barátom (aki felhozott ismét 3000 körüli magasságba) egyik barátja mesélte a késői ebédnél, hogy sajnálatos módon az egyik unokatestvére is azok között az áldozatok között volt, akit kutya módjára agyonlőttek - központi utasításra -, amikor az emberek békés tüntetésen a főtérre vonultak. A következő napokban sokszor láttam a szlogent házak falára festve: „Agua si, oro no” (Vizet igen, aranyat nem). A tüntetések miatt az éves faluünnepség is elmaradt tavaly, és hát mit ad Isten, pont aznap érkeztem Celendinbe, amikor két év után a kis város teljes gőzzel készült elkezdeni a jó hétig tartó tömeges ünneplést. A faluünnep Mexikótól Chiléig a legfontosabb esemény a legkisebb település és a legnagyobb város életében is, ilyenkor csak az nem tancol hajnali háromkor a főtéren vagy ahol tud, nem is kissé illuminált állapotban, akinek igen jó kifogása van rá. És ha már épp ebbe csöppentem bele, akkor én is kivettem a részemet, bár én inkább a lányok és asszonyok megtáncoltatásában jeleskedtem, mintsem az általam annyira nem kedvelt sör ivásában, ami egyértelműen Peru nemzeti itala.

Szinten Rafa volt az, aki elmagyarázta a perui sörözés (valahogy így működik Ecuadorban is) részletes szabályait. Nem számít, hogy ketten vagy tizenketten vannak a társaságban, akkor is csak egy pohár van, ami jár körbe. Ám előbb az üveg jut el hozzád az előtted állótól, aki tölt az üvegből, majd átnyújtja az üveget, és felhörpinti a poharat, és csak ezután adja át a poharat neked. Ha túl keveset töltesz a pohárba, akkor azt fogják gondolni, hogy nem akarsz inni, ergo megsérted őket. Ha túl sokat, akkor hogy az ő pénzükön akarsz berúgni (szinte sohasem lesz alkalmad neked fizetni, az alkohol az csak úgy ott terem). Miután kiittad a poharat (az üveget ugyebár már továbbadtad), ki kell rázni belőle a habot, de ne maradjon benne sör, csak hab, mert akkor meg pazarolsz. Végül, ha nő következik utánad, akkor nem passzolod tovább az üveget, hanem miután te már ittál, töltesz neki valamivel kevesebbet, mint a férfiaknak, mert különben azt fogják gondolni, hogy le akarod itatni. No, ennyit az itteni sörkultúráról, egészségetekre!

„A magnak vissza kell térnie a földbe, ott szétrohadnia, hogy az új élet belőle sarjadjon újra” - óegyiptomi közmondás.

Amikor 2003-ban ott álltam Hufu lenyűgöző piramisa alatt, azt gondoltam magamban, hogy ilyen kivételes kultúra, mint az óegyiptomi, csak egy lehet az emberiség történelmében. Tévedtem. Azóta álltam Perszepolisz elpusztíthatatlan és dicső falai alatt, amik Luxor égbetörő oszlopaival versenyeznek, ültem a Tadzs Mahal hűs márványkövein, ami éppúgy a szerelem örökérvényűségét hirdeti, mint Abu Szimbel legendás temploma, és legutóbb a chachák szívhez szóló kis múmiái ébresztettek bennem hasonló érzést, mint amikor II. Ramszesz szigorú főkoronája felett merengtem a kairói Egyiptomi Múzeumban.

Jobbára tehát hegyi ösvényeken jutottam el Leymebambába, ami két dologról ismeretes. Az egyik a közelben fekvő Laguna de los Condores, ami körülbelül egynapi járásra fekszik magasan a hegyekben, és a kilencvenes években itt bukkantak rá hegyi földművesek a múmiákra, a másik a múzeum, amit a városkán kívül nemzetközi adakozásból építettek fel, és ami a múmiákat és egyéb leleteket tárja az olyan laikusok elé, mint én.

A chachák és óegyiptomiak között azonban nem ér véget a hasonlóság a halottak mumifikálását illetően. A lagúna, egy hosszúkás tó éppoly szerepet töltött be, mint a Nílus: az egyik partján élték mindennapjaikat a chachák, a másik parton díszes, sziklafalba vájt temetkezési termekben helyezték az örök életre halottaikat. A velük együtt eltemetett használati tárgyak vagy a ruhák minősége éppúgy a társadalomban betöltött szerepüket fejezte ki az egyes halottaknak, mint Egyiptomban. És éppúgy a Napot tisztelték főistenként, mint Amon-Rét az óegyiptomiak.

Tüzetesen végigolvastam mindent a három teremből álló kis múzeumban, amit még nyitvatartási idő előtt külön nekem nyitottak ki, és délelőtt tizenegyre már újból úton is voltam, hogy ismét csak egyre emelkedjek. Útépítő járműveken kívül egész nap talán két teherautó haladhatott el mellettem, és ahogy közeledett az este, úgy hűlt vele a levegő. Az útépítők keltettek bennem némi új reményt, hogy a kanyar után jön még egy utolsó kis település a hágó előtt, ott érdemes az éjszakát töltenem. Végül is az iskola konyhájában terítettem ki hálózsákomat, hogy ott vacogjam végig a hideg éjszakát, aminek a végét a kakasok kukorékolása jelentette. Bár korán akartam indulni, a szomszédos parasztháznál darabig időztem, mert jött mindenki megnézni az idegent, aki a szomszédnál reggelizett krumplilevest és chiclayót, azaz cukrozott andoki tökfőzeléket.

Balsas volt a reménytelenül messzi napi cél, de ez eszembe sem jutott az első pár órában, mert piszkosul kellett küzdenem a hideggel, a magassággal és a köddel. Olyan 2800 méterről indulhattam, és 3200-on volt a hágó, de hányszor és hányszor hittem, hogy már elértem, pedig csak nem láttam előbbre 20-30 méternél a sűrű ködben. Egyszer egy olyat lökött rajtam egy „kis hegyi fuvallat”, hogy ösztönösen a földre dobtam magam. Aztán csak elértem a hágót, ahonnan erősen lejteni kezdett az út. Alig fél óra múlva a nap is kisütött, de hálásak is voltak érte elgémberedett ujjaim, kesztyűm nem lévén. Nyomtam neki, mert tudtam még messze a legközelebbi település, délre vagy 22 km mögöttem volt, de a falu még nagyon messze lenn a völgy mélyén. Láttam, ahogy kanyarog a szerpentin és kerestem a levágást, már tudtam az előző hét tapasztalatából, hogy előbb-utóbb meg kell pillantanom egy csapást, amit emberek és állatok egyaránt használnak. Jött is, nem haboztam, és jutalmam egy kis falucska lett (nem az, amit föntről láttam), ahol hálásan kanalaztam a levest és a bepanírozott-kisütött chochót, egy andokbeli babfélét. Itt mondták a következő levágást, amivel kb. jó tucat kilométert spóroltam az autóúthoz képest (mely közben aszfaltosra váltott). Délután négyre újabb 1500 métert ereszkedhettem az általam elkeresztelt „Pillangó” ösvényen, ahol egy tehénen és egy öreg anyókán kívül csak ezer és ezer pillangóval találkoztam. Ám itt még nem értek véget a napi izgalmak, de ez már a következő írás tárgya.

Qhapaq Ńan, azaz az Inka Ösvény volt az egyetlen valós újítás, amit az inkák létrehoztak az új, meghódított területeken. Halkan jegyzem meg a párhuzamot a Római Birodalommal, aminek kis túlzással az egyetlen saját találmánya a beton, pontosabban az ún. római cement (és ebből fakadóan az infrastruktúra korszerűsítése) volt, minden mást egyéb kultúráktól vett át, akárcsak az inkák.

Bolívia, Peru és Ecuador nagy részén százával húzódnak az inka idők előtti kulturális régiók, az egyik ilyen a chachák földje, ami a perui Amazonas tartományban húzódik, és nem meglepően Chachapoyas a tartományi székhelye. Nos, ez volt a cél, mikor felkeltettem ideiglenes társaimat Cocachimba kakaskoncertjétől hangos főtere melletti kis táborunkban. Még előző este - meglepetésemre - lelkesen fogadták az ötletet, hogy velem gyalogolnak a jó 40 km-re levő városkáig. Az egyetlen dolog, ami emellett (az ő szemszögükből) valószínűtlen vállalkozás mellett szólt, hogy nem teljes menetfelszereléssel, hanem csak a kétnapi táborozáshoz szükséges dolgokkal voltak felszerelve. Az Utcubamba folyó szeszélyes folyását követve mégis eljött az a pont, olyan féltávnál, amikor már nem bírták tovább a gyaloglást, így egy lisztszállító teherautóra felkapaszkodva értük el a barátságos kis várost. Santi, az argentin srác, hivatásos szakács már az előző esti tábortűznél egy pompás „mindent-bele” bográcsvacsorát varázsolt, és a következő két napban a konyhával felszerelt szálláson tovább kényeztetett minket. Mivel ők délről északnak, én meg ellentétes irányba tartottam, volt miről tanácsot adni oda-vissza az elkövetkező szakaszra.

Így lett, hogy rögtön nem hallgattam rájuk, hanem saját fejem után menve megismerkedtem az egykori inka birodalom legnagyobb áldásával, az inka útrendszerrel. A Chachapoyastól Levantóig vezető ösvény volt az első „camino inca”, amit használtam a sok közül. Az ösvények két dologról ismerhetőek fel: az egyik, hogy a hegyoldal emelkedésétől, illetve lejtésétől függetlenül megpróbálják megtartani a meredekségüket/lejtésüket, a másik pedig, hogy szemmel láthatóan kombinálják a természetesen és mesterségesen elhelyezett köveket, olyan precizitással, hogy a sok évszázados hegyi esők sem tudták elmosni őket. Az eredeti inka ösvényeken minden hét kilométeren megállókat, pihenőket állítottak. Ami komolyan megmosolyogtatott magamban, az a tény, hogy én autodidakta gyaloglóként eddig is átlagban szintén 7 kilométeres szakaszokat szoktam egyfolytában megtenni, hol többet, hol kevesebbet.

Levanto falvacskáját még nem fertőzte meg a kapzsiság és az önzés, legutóbb – mint megtudtam - a tavalyi naptári évben regisztráltak egy lopást. Egy családnál szálltam meg éjszakára, de az igazságosság jegyében egy másiknál kaptam vacsorát és reggelit, hogy a turisztikai bevétel ne csak egy családot gazdagítson. Csak pár dollárokról beszélünk, de a rendszer működik, legalábbis kicsiben. Kérdem én, nagyban miért nem tudjuk ezt megvalósítani?

Másnap reggel hajnalban keltem, hogy életem első hegyi vezetőjével, aki egyébként egy egyszerű parasztember volt, megismerkedjek. Még előző este hallottam, hogy van folytatása az inka ösvénynek, és így gyalogosan nem kell a végtelenül tekergő, de valójában előre alig haladó földutat követni. Alig értem ki a faluból, ahol a főtéren volt sok ló, de autó egy se, amikor egy idősebb férfit, egy fiatalabbat és egy gyerkőcöt láttam meg beszélgetni három ló mellett álldogálva. A fiatalabb férfi arca csúnyán be volt dagadva, épp mesélte, hogyan esett el előző nap a biciklijével. Nem haboztam, és két mondat után már elő is került a gyógyszeres rekeszem, ami néhány fájdalom-csillapítóval lett hamarosan könnyebb. Az idősebb férfi, miután kettesben, illetve a lovakkal együtt ötösben maradtunk, azonnal felajánlotta: elvezet egy darabon, hogy ne kelljen kanyarognom a földúttal. Mivel a „chagrája”, kis darab földje, ahova a lovakat hozta legelni, a közelbe esett, onnantól csak arra kellett ügyelnem, hogy a lépést tudjam tartani vele. Közben magyarázott és mutogatott, valójában tőle tudtam meg mindazt, amit a fentiekben leírtam. Hosszasan ereszkedtünk, az egyik pihenőnél kérdeztem rá a korára, és amikor kurtán annyit mondott, hogy 68 éves, önkéntelenül is visszakérdeztem, hogy nem értettem-e félre. Egy 68 éves emberrel együtt gyalogolva (igaz, én teljes menetfelszerelésben) bizony oda kellett tennem magam, hogy ne maradjak le. Amikor leértünk az alig csörgedező folyócskához (száraz évszak lévén), ő elmondta az instrukcióit, hogyan is kell folytatnom, majd magamra hagyott. Nem telt bele 15 perc, és szakadt rólam a víz, hiszen újból emelkedtem, és éreztem, hogy rossz ösvényen haladok, így a jó irányt belőve, nekivágtam a sűrű bozótosnak. Vagy egy órát kaszaboltam a tüskés bozótost, légvonalban szinte alig haladtam, szó szerint száz sebből véreztem, ahogy méterenként belém aggatták alattomos tüskéjüket a „gonosz” növények, ami persze az ősellenségeimet, a szúnyogokat vonzotta. Volt egy pont, amikor nagyon elegem volt a látszólag reménytelen küzdelemből, de folytatnom kellett, hiszen ott nem ragadhattam. Amikor már láttam a kanyargó földutat az egyik magaslatról, azt hittem ott van egy köpésre, de még jó húsz perc újabb kaszabolás következett, ej, mit nem adtam volna egy jó machetéért, amiért minden hegyi paraszt ébredés után egyből nyúl, és csatolja fel az övére.

Magdalena volt a következő falu, ahonnan már nagyon jól látszott Kuelap, az ősi inka erőd maradványa, ami büszkén uralta a vidéket az egyik legmagasabb hegy legtetején úgy 3000 méter magasban. A városházán dobtam le a felszerelésem, hogy botommal nekivágjak az újabb 700 méteres emelkedőnek, ami a végére bizony elérte a 30 fokot is. Sajnos ezekben a napokban betegeskedett a fényképezőm, így csak szóban tudom leírni az egyébként igen romos állapotban levő erődítményt. Fala, ami a legjobb állapotban maradt meg, helyenként eléri a 20 méteres magasságot, ami egykor több száz kerek lakó-, néhány katonai és közigazgatási épületet, valamint a központi építményt, a nap templomát keríti körbe. Visszaérvén a faluba kimerülten, de annál boldogabban hajtottam a fejem álomra, hogy újabb és újabb leckék, és élmények várjanak.

„Ama sua, ama llula, ama cheklla.” (Ne lopj, ne hazudj, ne légy lusta; az inkák hármas aranyszabálya.)

Őszintén szólva, szinte semmi jót nem hallottam Peruról az elmúlt egy évben, annál több rosszat. Akik már jártak itt korábban, szinte kivétel nélkül pénzsóvár, az ideáramló turisták által elkényeztetett embereknek írták le a peruiakat. Aztán ahogy egyre közelebb kerültem a határhoz, nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy mégsem mindenkinek ilyen rossz a benyomása erről a népről. Ettől függetlenül próbáltam szajkózni magamban, hogy ne legyenek elvárásaim, se jók, se rosszak, majd lesz, ahogy lesz.

Még korábban, a három határátkelő közül a legkisebbet választottam, ami nem sokkal volt fejlettebb, mint mondjuk az Észak-Vietnam és Laosz közötti. Néhány házacska vagy inkább vityilló a folyócska két partján, ami Ecuadort és Perut választja el egymástól. Előbb belenyomták a kilépő pecsétet, majd a belépőt is az útlevelembe, és végül is 120 napos vízumot (egy hónappal többet a szokásosnál) kaptam az egyetlen, szigorú nőtől, aki egy faházban faggatott úticélomról a piros-fehér nemzeti zászló előtt ülve. A kérdés automatikusan vetődött fel: vajon szándékosan hagynak ilyen határátkelőket, ahol csak az nem csempészik át valamit, aki nem akar. Nyilvánvalóan ezen az egy határátkelőn évente tonnaszámra visznek át anyagot pitiáner drogcsempészek.

Maradék kevés dolláromat (ugyebár ez a hivatalos fizetőeszköz Ecuadorban) átváltottam új solra, és a kérdésre, hogy hol fogok legelőbb bankautomatát találni, annyit mondtak, hogy a legközelebbi városban, San Ignacióban. Nos, szó sem volt városról, de még városkáról sem, ez nekem még a falu kategória, ahova egy rozoga autóba hatan bepréselődve jutottunk el durván egy óra alatt. Itt derült ki, hogy bizony itt sem fogok pénzhez jutni, így ki motorostaxiztam a terminálra, ami egy üres telket jelentett, és vettem egy jegyet az első városig, ami jó 80 kilométerre eshetett San Ignaciótól. Az út pocsék minőségű volt, már este, sötétben érkeztünk meg.

Így csak Jaentől kezdtem gyalogolni, és persze egyből minden megváltozott. Többek között az útvonal is, így az eredeti Cutervo-Chota-Cajamarca útvonalból Bagua-Pedro Ruiz-Chachapoyas-Leymebamba-Celendin-Cajamarca lett. Na de ne szaladjunk ennyire előre. A Jaentől számított második napon egy véletlen fuvarnak köszönhettem, hogy végül is keletnek indulva Pedro Ruizban, azaz Peru Amazonas tartományának északi kisvároskájában kötöttem ki, ahol egyfelől a Chiclayo Tarapoto kelet-nyugati összekötő út, másfelől az Utcubamba folyó menten futó észak-déli főút fut össze.

Az autóban megtett kb. 150 km-en többek között átkeltem a Marańon folyón, ami az Amazonas egyik szülőága. A „legtrükkösebb” folyónak is nevezik, sebes sodrása és számtalan kanyargója-örvénye okán. A klíma és a növényzet teljesen megváltozott, ahogy leereszkedtünk a keleti Kordillerák utolsó nyúlványain, és hónapok óta először egyenes út feküdt előttem, amíg a szem ellátott. Elhaladtunk Peru egyik fő kőolaj-finomító telepe mellett is - az egyre fogyó Amazonas menti őserdőből szállítják ide vezetéken.

Még aznap reggel az győzött meg az útvonal-változtatásról, hogy láthatom a világ egyik legmagasabb, pontosabban a harmadik legnagyobb szintkülönbségű vízesését, és ehhez mindössze egy napi kemény gyaloglásra volt szükség. A főútról letérve, a hegyekbe beljebb és feljebb mászva dél körül pillantottam meg a felső kataraktát, majd nem sokkal később az alsót, a nagyobbat is. Kora délutánra értem fel a kis faluba, Cocachimbába, ahol a turisztikai irodában hagytam a felszerelésem, és már rohantam is fel, illetve inkább lefelé az ösvényen. Egy-két, már visszafelé tartó turistával is összefutottam, vagyis inkább átcsörtettem közöttük, éppen valami egzotikus madarat kukkoltak, bántam is én. Végül egyszer csak már egészen közel kibukkant, de ekkorra már a zúgás is jött vele.

Alámerészkedve szinte esett, pedig a száraz évszakban vagyunk, és a vízhozama most alig a harmada az esős évszakbelinek. Az alsó, a nagyobb hozzávetőlegesen János-hegy magasságú (530 m körül), míg a kisebbik, a felső Gellérthegy magasságú (240m). Utólag néztem meg, több listán nem is szerepel, a magyarázat az, hogy van egy ága, ami egyből továbbfolyik, ha van tetemes csapadék. Lenn állni alatta olyan, mint a zuhanyban, az ember szeme be se fogja rendesen a feje fölött erősen záródó sziklafal tetejét. Egy fél órát bóklásztam a kialakult kis lagúna partján, mire visszaindultam már rendesen benne jártunk a délutánban. Egy kifeszített sátor mellett elhaladtam jövet, így visszafelé menet nem volt olyan nagy meglepetés a három utazó forma, egy argentin páros és egy dán fiatal srác, akikkel együtt bandukoltunk vissza a falu irányába, miután megtudtam, hogy ők is ott szándékoznak tölteni az éjszakát. Végül is a főtér sarkán, az egyik ház kertjében verték fel újra a sátrukat, ami mellé én a matracomat és a hálózsákomat sokkal bátrabban terítettem ki. Az esti tábortűzön való főzés csak az első volt a közös estékből.