Simon Dávid a Föld körül

Pajti. Így hívjuk egymást. Rajmival, régi-új társammal a barcelonai reptéren találkoztam először, 2009. augusztus 26-án. Jól emlékszem a napra, mert életem új szakasza akkor kezdődött. Mindketten a Caminóra, a Compostelába tartó zarándokútra érkeztünk. Odaléptem hozzá, megszólítottam, és barátok lettünk, a Camino első felét egymást biztatva-ösztökélve gyalogoltuk végig. Újra találkoztunk az út legvégén, Finisterrében. Ott volt a 30. születésnapomon, amikor bejelentettem barátaimnak, hogy útra kelek, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy jó két év múlva kapok majd tőle egy levelet, hogy mi lenne, ha csatlakozna hozzám. Nagyot néztem, amikor elolvastam, de egészen addig, amíg meg nem erősítette, hogy megvette a repjegyet, inkább nem hittem, mint igen, hogy tényleg mellém szegődik egy rövid időre.

Aztán ott állt a peronon, megöleltük egymást, és igazából mindketten kicsit meglepődtünk, hogy ennyi idő után, ilyen messze újra együtt, újra vándorolunk. Szinte az első perctől kezdve megértettem, hogy ez nekem is merőben más, szinte teljesen új élmény lesz, mert nagyon megszoktam a magányos utazást, annak előnyeivel es hátrányaival együtt. Újra előjött a dilemmám, és most, majdnem egy-két hét után visszanézve, bizony biztosan tudom, miért nem szeretem, ha turistának hívnak, néznek vagy tartanak.

De ennél sokkal fontosabb az a számtalan élmény, nevetés és hülyéskedés, ami a következő hetekben várt reánk. És ezért nem lehetek elég hálás a Pajtimnak. Bizony egészen új lendületet adott, egy csomó új színt hozott az amúgy sem egyhangú életembe. Ráadásul úgy vállalkozott erre az egészre, hogy szeretteit, családját pont az ünnepek alatt hagyta ott egy pár hétre. Nem ígérgetett, mint oly sok más barátom, hanem állta a szavát, és ott állt mellettem teljes fizikai valójában Jogjakartában, Indonéziában, 15 ezer kilométerre a mi kis Kárpát-medencénktől.

Visszahajtottunk a szállásomra, és három perc után kiderült, hogy az én elvárásaim bizony máshova esnek Rajmiétól. Így a dohos kis lyukat magunk mögött hagyva, nekiindultunk szállást keresni. A társas utazás egyik praktikus vonása, hogy a szállásköltségek megoszlanak, így mondjuk kétszer annyi pénzért tízszer jobbat lehet kapni. Így leltünk rá egy vadonatúj szállodára az egyik is mellékutcában, ahol a következő két éjszakát töltöttük. Az előző négy napban szándékosan nem néztem egyet sem a főbb látnivalók közül, hogy azt majd inkább együtt. Rögtön másnap bele is vágtunk a dolgokba. Pajti ötlete volt, hogy vegyünk ki egy robogót, és úgy menjünk el a kb. 40 km-re lévő Borobudurba, Délkelet-Ázsia és a világ egyik legmonumentálisabb templomába. Az iszlám hódítása előtt Indonézia, legalábbis Jáva legnagyobb része hindu vallású lehetett, ami mára már csak Bali szigetén maradt meg eredeti formájában és pompájában. Bár Borobudur egy buddhista templom, megalapozott a gyanúm, hogy még ha eredetileg buddhistának is épült, akkor is inkább a hindu hitvilágba illeszkedett, mint tudjuk, Indiában a buddhizmust ma is a hinduizmus egyik alágának tekintik.

Kissé elkavarodtunk, közben megálltunk egy útszéli mangóárusnál, de végül is rátaláltunk a helyes leágazásra. Nem értek vele egyet, sőt egyenesen diszkriminációnak tartom, hogy külföldiként öt es félszeres árat kell fizetni a belépőért az indonézekéhez képest, de mint mindenki, hamar elfeledkeztünk róla, mert a látvány, ami fogadott, mindenért kárpótolt. A bejárattól a parkon keresztül pár száz métert gyalogolva már messziről kisejlik az egy összenyomott, lépcsőspiramisra hajazó gigantikus templom. A hármas szám misztikája kíséri végig az egész monumentumot minden tekintetben. Három alsó-külső szint, melyek mindegyikén körbe lehet sétálni, választja el a legfőbb, belső szintet a legalább 50 méter hosszú négyzetalakú legalsó platformtól. A pontos számra nem emlékszem, de több mint 100 klasszikus Buddha-szobor, sokan közülük fej nélkül, ül lótuszülésben a szintek tetején, minden égtáj felé tekintve. Elérve a legfelső szintet, itt is három, kisebb méretű stupa (buddhista kupola) fut végig, mindegyik egy-egy imádkozó Buddha szobrot rejt. Végül középen, a piramis csúcsán áll a főstupa, ami alatt nincs semmi, a végső megvilágosodást, az Ürességet szimbolizálva.

Közvetlenül az élmény hatása alatt nem éreztem olyan hű de nagy valaminek, hogy ide is eljutottam, de minél többet gondolok vissza rá, annál kedvesebb az emlék.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Jogjakarta, Indonézia kulturális fővárosa. És joggal szolgált rá erre a címre. Nem, nem múzeumokra, palotákra vagy világhírű látványosságokra gondolok. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az emberek itt a legértelmesebbek, bocsánat, talán precízebb, ha azt mondom, hogy a legokosabbak az országban. Hogy miből vonok le ilyen általánosító és messzemenő következtetést? Nem abból, hogy mennyire tudnak angolul, vagy hogy mennyire és miről lehet az átlagemberrel elbeszélgetni. Sokkal egyszerűbb. Ahogyan sakkoznak. Jogjakarta városa egy nagy sakkszakkör. Lépten-nyomon, a földön, az árkádok alatt, az asztalokon, a pultokon megy a sakkparti. Bár nem tartom magam elég jó sakkozónak, ma már 100-ból 99 embert meg tudok verni, sok ezer partit játszottam életemben, és tudok egyet s mást a sakkról. A helyiek, ránézésre sokszor nem többek, mint egy koszos paraszt, az itt tartózkodásom első négy napjában bizony mégis nem egyszer elkenték a szájamat. Az is igaz, hogy szinte egész álló nap sakkoztam, nyalogattam a sebeimet, és vártam a Mikulást - ám ez utóbbiról csak mindjárt.

Sok más dolog mellett miért sokkal szimpatikusabb város Jogja, mint a többi indonéz nagyváros? Az egyik, ha nem a legfontosabb dolog, hogy közel sem olyan büdös. Az emlékeim szerint Budapesten a Ferenc körút és az Üllői út sarkán van egy kijelző, ami a levegő szennyezettségét mutatja. Isztambul óta megjártam sok tucat ázsiai nagyvárost, és mindig azt konstatáltam, hogy a Nagykörúton vagy a Kerepesin csúcsforgalomban is hegyi levegő van azokhoz képest. Az egy baromság, hogy a cigaretta okozza a legtöbb tüdőrákot. Természetesen a nagyvárosok légszennyezettsége, ehhez nem kell semmilyen tudományos kutatás, csak a levegőbe szagolni. Jogja belvárosában, a híres Malioboro streeten külön sáv van a biciklis riksásoknak és a lovas kocsiknak. A 'becak' (ejtsd: becsak) egy olyan háromkerekű biciklis riksa, amin elöl van két - európainak elég szűk - ülés, s ehhez van hátulról kapcsolva egy fél bicikli, tehát a riksás az utas mögött-felett pedálozik, ezzel nem zavarva a kilátást. Sokkal jobb érzés, hogy nem a sofőr hátsó részét, hanem az utat és minden mást lehet zavartalanul nézni. Ez a fajta közlekedés, amit nemcsak a külföldiek, hanem az itt élők is előszeretettel használnak, a város szerves része.

December 6-a, Mikulás napja. Annyira izgultam, mint valaha kisgyerekként, amikor az „igazi” Mikulást vártam. Azt nem mondom, hogy kipucoltam a cipőmet, de mindenesetre elmentem egy borbélyhoz (300 forintnyi rúpiáért szabadított meg újra megerősödött szakállamtól), és kora délután kibecakoztam a pályaudvarra. Mert a délutáni jakartai expressz egy utazótársat hozott nekem. A másodikat a két év alatt Matej, a cseh srác után - vele kalandoztam a Kaukázusban és Észak-Iránban -, ám ezúttal Magyarországról.

A vonat - szokásos késéssel - befutott, én addigra ötször kérdeztem meg az összes pályaudvaron dolgozót, hogy biztos ez-e a reggeli vonat a fővárosból. Nem vártam meg, hogy a peron és a köztem levő másik vonat kifusson, felkapaszkodtam rá, és a vagon ajtajának a túloldalán széles mosoly fogadott.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Arra ébredtem, hogy egy mufti áll felettem. Egy amolyan fanatikus arab fizimiskát tessék elképzelni, de joviális vonásokkal. Mellette egy másik fiatalabb férfi állt zacskóval a kezében. A háttérben fiatal barátom mosolygott - bárgyún. A mufti barátságosan szólt hozzám, de ennél nagyobb megnyugvást jelentett, hogy a fájdalom tompábban, mint előtte felkúszott a gyomrom közepére, elmúlt a félelmem, hogy vakbél-operáció következik. A fiatal férfi közben elkezdte masszírozni a talpam és a sípcsontom - közben megtudtam, hogy Kínában tanult természetes gyógyászatot -, majd rövid konzultáció után közölték velem, hogy valamilyen mérgezésem van. Megitattak egy fertelmes ízű és zöld színű növénykivonatot, és magamra hagytak, hogy aludjak.

Legközelebb arra eszméltem, hogy hányingerem van. Kiszerencsétlenkedtem a vécére a még mindig bekötött infúzióval, majd kihánytam a zöld löttyöt valami fekete trutyi kíséretében. Egyből sokkal jobban lettem. Méregtelenített a csodaszer. Ekkor bukkant fel újból a korrupt mentős, aki arra hivatkozva, hogy az oxigénpalackot, amit még a mentőautóban kötöttek rám, de én két perc után kivettem, mert csak zavart, külön ki kell fizetnem. Úgy tereltem el fickót, hogy nincs készpénzem, majd bankba kell mennem, jöjjön vissza másnap.

Bár attól még messze voltam, hogy jól legyek, de a kórterem, ahova betoltak, legalább elterelte a figyelmem, ráadásul az ott levő betegek családtagjai fokozott érdeklődést mutattak irántam. Hajnal felé újból sikerült elaludnom, és reggel arra ébredtem, hogy jól vagyok. Meglepetésemre a barátom, aki még az éjjel hazamotorozott, reggel ismét beállított, de ezúttal Manival és Maculindával. Értetlenül álltam a helyzet előtt: miért hozta el a felszerelésem, ráadásul úgy, hogy nem én pakoltam össze. Amikor elkezdtem kikérdezni, hogy minden megvan-e, hamar kiderült, hogy baj van. Még a mentőautóba szállás előtt adtam oda neki egy nejlonzacskóban a jegyzetfüzetemet, hogy nagyon vigyázzon rá, a saját magam által készített négynyelvű (maláj, indonéz, jávai és szunda) szótárat és általában az összes munkámat, vázlataimat az elmúlt majdnem 3 hónapból. A fiú lesütött szemmel válaszolt, amikor rákérdeztem, hol vannak a jegyzeteim, azt mondta, hogy nem tudja, valahol elkeveredett. Ordítani tudtam volna tompa elkeseredettségemben. Az csak később derült ki, már egy hotelszobában, hogy a kis utazó Buddha szobrom is elveszett (illetve ott maradt a házában), előtte szoktam meditálni-imádkozni.

Egyből értettem a jelet: muszáj továbbhaladnom, és magam mögött hagyni a rosszemlékű helyet. Hosszas adminisztratív procedúra és újabb vastag köteg pénz kifizetése után végre újból a szabad ég alatt voltam. A sráctól elváltam, ő ment dolgozni, és bár én délután még valaki telefonjáról felhívtam, hogy esetleg előkerültek-e a számomra oly fontos iratok, miután csak szabadkozott és mellébeszélt, azonnali gyors döntést hoztam. Miután tudattam az otthoniakkal, hogy egyben vagyok, kiriksáztam - ahhoz túl gyenge voltam, hogy gyalog tegyem meg az amúgy alig két kilométeres utat - az állomásra, és vettem egy jegyet az esti vonatra Jogjakartába.

Már a vonat érkezése előtt feltűnt, hogy egyre több egyenruhás katona szivárog be a peronra, egyesek kamerát tartottak a kezükben, és próbafelvételeket készítettek, akkor még nem értettem, miről. Ahogy a vonat besiklott a vágányra, a peront fekete ruhás kommandósok árasztották el pár másodperc alatt, vaktölténnyel lőttek, és műkönnygázzal füstöltek. Két fickót ráncigáltak le a vonatról. Persze az egész kamu volt, de a döbbent utasok es jómagam is egy pillanatra rendesen betojtunk.

Végre felszálltam a vonatra, ami kellemesen - különösen amikor az előző estére gondoltam, hogy akkor most tényleg itt fognak megoperálni - zötyögött el Jogjakartáig. Leszállván a vagonomból, már késő éjszakára járt az idő, az első olcsóbb szállodáig vitettem magam, ahol hálát adva, hogy ezen is túl vagyok, terültem el az ágyamon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Allah 1433. évének első napja volt. Ez nekem is csak akkor derült ki, amikor rákérdeztem. Merthogy kicsit kényelmesebbre fogva a tempót beszippantott egy hatalmas mecset, illetve az előtte-benne tolongó emberek, akik jobbára teherautón érkeztek. Miután felszínesen megismertem az iszlámot, mennek az alapmondatok és az ima rituáléja arabul, ezért mostanság, ha az a feltétele, hogy beengedjenek egy mecsetbe, azt szoktam füllenteni, hogy muszlim vagyok. Így jutottam be ezúttal is, bár maradásom nem volt, inkább csak körbeszaglásztam. Kora délután, durván másfél hónap után megengedtem magamnak a luxust, hogy kivegyek egy hotelszobát Ciamiban. Akkor még nem tudtam, hogy a következő napokban igencsak szükségem lesz energiáim legutolsó tartalékára is.

Merthogy másnap elérve Banjart, előbb egy fiatal lány, majd egy fiatal férfi ajánlkozott, hogy szálljak meg az ő családjuknál. Azért döntöttem a srác mellett, mert előrefelé tartott, míg a lány családjának a háza egy városkával visszább esett. Hiba volt, de ez csak később derült ki. Először is, nemsokára lekanyarodtunk a főútról dél felé, és esőben majdnem 40 km-t motoroztunk. Addig rendben is volt, hogy egy szokásos parasztcsaládhoz kerültem, ahol a földre terített gyékény felett kifeszített szúnyoghálóm megvédett éjszaka.

Másnap, amit pihenőnek szántam, bepillantást nyertem a falu egysíkú életébe, amit este a falu közepén lévő dagonyás réten egy gyerekfocimeccs tarkított. Itt kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy másnap látogassam meg az iskolát, a meccset az egyik angoltanár vezette. Hamar aktivizáltam magam, és a délelőtti tanítás után egy osztálykirándulást szerveztem a híres 'Green Canyonba', amit megérkezésünkig végig Grand Canyonnak értettem, csak akkor láttam a táblán, hogy itt valami másról van szó. A platós kisteherautó rendben elhozta a 24 gyereket, a tanárt, engem és egy útszéli kurvát. Igen, nem tévedés, a hosszas alkudozás után egy olyan árban egyeztek meg, ami annyira megérte a nem túl szimpatikus középkorú férfinak, hogy belefért egy mariskázás. Ezzel nem is lett volna gondom, ha nem egy osztálynyi tizenévest kísér éppen.

De a gondok nem itt kezdődtek. Az utolsó zökkenőnél, alig pár száz méterrel a cél előtt egyszer csak egy szúrást éreztem körülbelül a vakbelemnél. Még leszálltam, és éppen a pénztárnál érdeklődtem, hogy milyen kedvezményt kaphatnánk, amikor a fájdalom percről percre erősödött, arrébb kellett sétálnom, nem akartam, hogy a gyerekek, akikkel addig viccelődtem, a fájdalomtól eltorzult arcomat lássák. Körülbelül 20 perc alatt olyan rosszul lettem, hogy a földön vonaglottam, és szóltam, hogy muszáj egy orvoshoz eljutnom, kell valami erős fájdalomcsillapító. Az osztálykirándulás lefújva, megint fel a platósra, és irány a legközelebbi nagyobb falucska, ahol akadt egy orvosi rendelő. Na, és akkor innen érdemes figyelni. Nem voltak hajlandóak foglalkozni velem, amíg le nem diktáltam az adatokat, és nem biztosítottam a nővérkét - az orvos még tizenöt perc után sem volt jelen -, hogy van pénzem kifizetni a fájdalomcsillapító injekciót. Nagy nehezen beadták, miután felületesen meghallgatták a szívemet. Az orvos komótosan sétálva megjelent, majd két nyomogatás után kijelentette, hogy valószínűleg vakbélgyulladásom van. Én eközben - kemény gyerek vagyok, legalábbis megedződtem az elmúlt időszakban - szó szerint halálomon voltam. Nyöszörögve, zihálva kértem, hogy hívjanak egy mentőt, vigyenek egy kórházba. A mentő öröknek tűnő várakozás után megérkezett, a legviccesebb az egészben, hogy nem az orvos vagy a jelenlevő felnőttek, hanem az egyik értelmes kislány hívta ki. Ő nyugtatott meg, hogy úton van a mentőautó, a papájának szólt telefonon, ő meg elintézte.

A legfelháborítóbb az egészben, hogy mentőorvos nem érkezett, csak egy nővér és egy korrupt sofőr, de erről később - még az autó ajtaját sem volt hajlandó kinyitni, amíg előre ki nem fizettem jó félmillió rúpiát. Kínomban és mérgemben levágtam elé a kívánt összeget, és csak annyit préseltem ki a fogaim között, hogy olyan gyorsan menjen, ahogy tud. Közben bekötöttek egy infúziót - természetesen csak úgy, hogy előre fizettem -, ami az őrült vágta közben kiszakította a vénámat. Maga az infúzió előtte pár, több mint merész manővernél a fejemre vagy a mellkasomra esett. Amikor a kelletlen nővér (aki elöl ült, nem mellettem, így meg kellett állnunk) újra be akarta nyomni, nem engedtem, kitéptem, hogy magam szorítsam el a vérzést, és előreszóltam a sofőrnek, hogy hajtson tovább. A srác, akinél laktam, ott ült mellettem, és láttam rajta, hogy jobban be van tojva, mint én. Gondolom, hogy zöld-fehér fejem hogyan nézhetett ki. A kórház soha nem akart megérkezni. Három évezrednek tűnő száguldás után végre ott voltunk a bejáratánál. Nem vártam meg, hogy kitoljanak, lekászálódtam, és azonnal a nővérpulthoz siettem. Három injekciót erőszakoltam ki belőlük, és teljesen kimerülve elaludtam a folyosón hagyott betegágyamon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Festékbolt, fabodega, parasztház, sátor. Ezek voltak szállásaim a Bandung utáni első négy napban. Az érzés nagyon is ismerős, mégis mindennap újdonsággal bír: reggel elindulni, és nem tudni, hol hajtom álomra a fejem aznap. Ellentétben régi életmódommal, nem az esték, hanem a reggelek szolgálnak a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel. Olyankor még friss vagyok, fogalmam sincs, de nem is izgat, hogy meddig visz az Út aznap.

Így volt ez szerda reggel is, amikor Mitta egy darabon elkísért, hogy - talán nem végleg - megöleljük egymást. Az útszéli gyerekek jobban meglepődtek, amikor a 'bule'-zásukra (annyit tesz, hogy fehér külföldi és törvényszerűen azt jelenti, hogy gazdag) anyanyelvükön vagy éppen dialektusban szóltam-köszöntem vissza nekik, mint a felnőttek. Erős tempóm ellenére is csak a városi agglomeráció szélére keveredtem ki kora délutánra, mert megálltam késő délelőtt sakkozni. A sakk egyébként hihetetlen népszerűségnek örvend, eleddig csak a kínai sakk népszerűsége veszi fel a versenyt vele, hol máshol, mint egyik kedvenc vidékemen? Észak-Vietnamban.

Ami az esőt illeti, nem volt másképp, mint az előző napokban, iszonyatosan eleredt. Bár többen szólongattak-hívogattak az esőpányvák, ereszek alól, nem álltam meg, hanem küzdöttem, vagyis inkább eveztem egyre csak előre. Helyenként a bokámat is ellepte az úton hömpölygő víztömeg, olyan elemi erővel tombolt a monszun. Talán két órát gyalogoltam a kitartó esőben, amikor már nem bírtam tovább, és behúzódtam egy kisbolt előtti fedett rész alá. Bár vizes pólómat levettem, vacogtam és dideregtem, szó szerint bőrig áztam, víztől gyűrött ujjbegyeimen látszott és érződött a legjobban. Egy férfi, majd egy másik jött oda „kikérdezni”, aminek az lett a vége, hogy nemsokára egyikük - a szomszédos festékbolt tulaja - felajánlotta, hogy meghúzhatom a boltjában magam éjszakára, ő már úgyse megy haza aznap a nagy eső miatt. Érdekes dolgokról, például az Indonézián belüli népcsoportokhoz kötődő szakmai privilégiumokról beszélgettünk. Aznap este tudtam meg, hogy például a politikusok és ügyvédek zömében Észak-Szumátráról (az eddigi 6 elnökből 3, többek között Sukarno és Suharto is), Medánból és környékéről, míg például az éttermesek Nyugat-Szumátráról (Padang) kerülnek ki. A fizikai munkát, úgy mint útépítés, szinte az összes indonéz szigeten a jávaiak csinálják.

Nem sokkal napfelkelte után már úton is voltam, és délre kikeveredtem a sűrűbben lakott részekről, az út változatosan kanyargó és jobbára emelkedő, a növényzet bujább lett. Bár a térképen egy helyben toporogtam (ott mindig sokkal rövidebbnek tűnnek a távok, mint a valóságban), a következő napokban sokat haladtam. Késő délután elértem egy olyan részt, ahol kis falvak húzódtak az út két oldalán. Az egyik ilyennél éreztem azt, hogy aznapra elég volt, és szólítottam le egy maroknyi fiatal férfit. A faházikócska, ami méreteiben megegyezik a szüleim kertjében lévő szerszámoskamrával lett aznapra nyughelyem. Fürdeni az út mellett húzódó folyóban volt lehetőségem, mert bár volt vacsorára - mi más: hal és rizs némi zöldségkörettel - meginvitáltak az egyik házba. Érdekes volt, hogy az idősebb generáció még a hivatalos nemzeti nyelvet sem, csak a helyit, a szundanézt beszelte. Hát ebből nem sokat értettem. Sok jó ember kis helyen is elfér: a két és félszer két méteres vityillóban negyedmagammal osztozkodtam a földön, illetve a fal mentén húzódó bambuszpriccsen!

Meglepő módon viszonylag kipihentem ébredtem, annak ellenére, hogy éjszaka egy-két lábat vagy kart kellett lesöpörnöm magamról a szokásos bogarakon kívül. A harmadik nap nagyobb szerencsém volt, mert a szállás magától jött. Időben is, mert a talpam igencsak égett a több mint 100 km-től, amit 3 nap alatt magam mögött tudtam. Egy férfi, aki látta, hogy frissítőt veszek egy kisboltnál, jött oda hozzám, és nem teketóriázott, azonnal meghívott magához aludni a házába. A házikó, mely egy sorban állt egy jó pár másikkal, körülbelül akkora lehetett, mint egy kisebb nappali. Az egyetlen szobát, ahol normálisan a jóember alszik feleségével, rám tukmálták minden tiltakozásom ellenére. A fürdőszoba, a hegyoldalból lefolyó koszos-sárga, de elmondásuk szerint egészséges víz által kivájt földlyuk volt. De mégsem ez, hanem a ház előtt, láncon tartott, nagyon agresszív cerkófmajom mutatványai jelentették a legnagyobb attrakciót számomra aznap estére. Még a saját kislányuk is félve adta oda az út széléről letépett füvet, természetesen olyan távolságról, hogy meg ne haraphassa az állat. Ahogy kicsit is közelebb léptem, azonnal vicsorgott, és jelezte, hogy ez az ő felségterülete, és bármi áron megvédi. A majmok - Indiában harcoltam először majmokkal - mint oly sok más állat, sokkal barátságtalanabbak es veszélyesebbek a valóságban, mint ahogy mi azt képzeljük. Nem feszítettem túl a húrt, magára hagytuk a ház előtti fára láncolt állatot, és korán eltettem magam másnapra. Az újabb nap delére a hátam mögött volt Cikoneng is, estére Tasikmalayu, a nagyváros is. A legfontosabb tanulság, melyet pár nap múlva a saját bőrömön is megtapasztaltam, az volt, hogy ha Indonéziában nincs pénzed, akkor nincs egészséged sem. Egy férfi elfertőződött sebét kezeltem le egyszerű elsősegély-készletemmel, és amikor befejeztem a röpke műveletet, az egyik szemlélődő is odalépett, és megmutatta a kézfejet, amit egy hónappal korábban egy motorbalesetben tört el. A csont azóta összeforrt - rosszul, kérdésemre, hogy miért nem ment orvoshoz, csak annyit mondott, hogy nem volt pénze. No comment.

Aznap estére, az alkonyatkor éppen rákezdő esőben egy étterem hátsó kertjében került elő Menedék, öreg barátom, aki aznap éjjel a vérszomjas szúnyogoktól mentett meg. Az újabb nap reggelén harmadúton jártam Jogjakarta felé.