Simon Dávid a Föld körül

Mi az? Gyönyörű és szeszélyes, mint egy úriasszony; füstölög, de valójában ártalmatlan, mint egy piaci kofa; a felszínen nyugodt, de belül csak arra vár, hogy kitörhessen, mint egy feleség. A vulkán.

Már nem volt jegy az ekonomi osztályra, így maradt a business class, kényelmes ülésekkel és nem az indonéz átlagot képviselő utasokkal – ami leginkább közönyös arckifejezésükben jutott a felszínre. Az eső – ezúttal kivételesen délelőtt - szomorkásan esett, így kiváló választás volt a vonat, olyan vonatozós idő volt. Mivel cigizem, nem tudom eléggé áldani a jóféle indonéz, és általában a délkelet-ázsiai szokásjogot: dohányozni mindig, mindenhol lehet, a nyugati szlogen a dohányzás káros ártalmairól itt csak mese, a félvilág tudja, hogy számtalan sokkal ártalmasabb dolog van a világon, mindenekelőtt a nyugati elkényelmesedett életmód. Így amikor már untam az olvasást, átsétáltam a dohányzó szalonba, igen kérem, szalonba. Kényelmes ülések, két méretes, hosszúkás asztal körül egyharmad vagonnyi helyiségben.

Elfelejtettem megemlíteni azt a kis, lelket érintő szösszenet-sorozatot, amit a peronon ácsorogva szúrtam ki. Egy fiatal férfi egy karonülővel a karjában lehajolt a sínekre, ujjával megérintve a vasat, majd utána a csecsemő homlokát, a Mindenható áldását kérve a biztonságos útra. Ezt a ceremóniát nemsokára egy idős nő ismetelte meg, kosarait, szatyrait ideiglenesen a földre helyezve.

Egy barátságos, csupa zöld pályaudvaron szálltunk le, már Bandung nyugati végében, éles ellentéte volt a koszos fővárosi terminálnak. Egyszeri átszállással, helyi mikrobuszokkal (ezek alkotják a tulajdonképpeni tömegközlekedés gerincét) jutottunk el már Bandung keleti felébe, egy hangulatos kertvárosi részbe, ahol Mitta szülei és legfiatalabb testvére élnek. Még egy-két szó ezekről a kisbuszokról (gerbong). Körülbelül másfélszer-kétszer annyi ember képes bepréselni magát ezekbe, mint a gyári előírás. Mindig nyitott oldalajtóval és az út bal oldalára húzódva közlekednek. Mindegyik nagyon lepukkant. De működnek, nélkülük ma meghalna az élet Indonéziában. Természetesen itt is a motorkerékpár utána a második legfontosabb eleme a közlekedésnek, falun éppúgy, mint városban.

Bandung a sokadik érdektelen nagyváros (lakossága legalább másfélszerese Budapestének) utam során. Előzetesen annyit hallottam róla, hogy a legjelentősebb a textilipar, a mindenféle ruhanemű olcsó és jó. Amúgy meg Jakarta árnyékában él, túl közel a fővárosi agglomerációhoz, ezért identitását rohamosan elveszíti. Jáva szigetén a két legfontosabb etnikum a jávai és a szunda. Elméletileg a szunda nép központja Bandung, de egyfelől a nemzeti homogenizálás, másfelől a nemzetközi trendek gyorsan ölik ezt ki.

Az eltöltött két napból másfelet végigesett, az amúgy hegyekkel teljesen körülzárt fennsíkon, ahol a város nyúlik el hosszasan nyugat-keleti irányban. A második nap délelőttjén ragaszkodtam hozzá, hogy az amúgy egész nap otthon lebzselő, de nagyon barátságos papa elvigyen minket Lembangba, ahol egy működő tűzhányó van - ha már előző nap úgyis mesélt róla.

Micsoda élmény volt! Nem érdekelt, hogy roppant diszkriminatív módon nekem egyedül többet kellett fizetnem a belépőért, mint egy hatfős családnak, csak mert külföldi vagyok. Nem érdekelt a mindenféle árusok folyamatos tolakodó portékakínálgatása, amikor a felső parkolóban kiszálltunk az autóból. Csak az érdekelt, hogy ott füstölgött alattam a hatalmas katlanszerű kráter. Csak az érdekelt, hogy minél mélyebben lélegezzem be a kénes hegyi levegőt. Hogy végre közel érezzem magam Földanya lüktető szívéhez.

Remélem nem az utolsó vulkán volt az első, amihez közel kerülhettem. Indonézia a világ leggazdagabb országa aktív vulkánokban, ők maguk 129-et tartanak számon, amik az ausztrál és eurázsiai tektonikus lemezek találkozása mentén fekszenek. Arra az újra nekieredő eső sajnos nem adott már lehetőséget, hogy egy órás sétával lejussunk arra a helyre, ahol 98 fokos gőz tör elő, és a helyiek tojást szoktak főzni a gőzben. Így hazaindultunk, és másnap reggel búcsút intve elsősorban Mittának, a legédesebb lánynak, akivel két év alatt találkoztam, talpam alá vettem újra az Utat.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Ha azt mondod, hogy utazó vagy, és szereted a fővárosokat, akkor valamelyik állításod nem igaz.

Bár verőfényes idő volt, két okból nem láthattam a hírhedt Krakatau vulkánt, ahogy a habokat szeltük a Szunda-szorosban keleti irányban. Az egyik, hogy az egyik kamion tetején elköltött reggeli után (képzeljétek el, ahogy egy komp legalsó szintjen, egy kamion tetején hét indonéz teherautó-sofőrrel kézzel tömöm a rizst a számba, viccesen nézhetett ki) egyből az utasoknak fenntartott alvórészlegen kötöttünk ki, és senkit nem kellett ringatni. A másik, hogy a híres vulkáni szigetcsoport olyan jó 200 km-re déli irányba fekszik a útvonaltól, amit a kompok használnak.

Három és fél órával később simán partot értünk Jáván, Indonézia központi szigetén, melynek lakossága körülbelül Német- és Franciaországé együtt. Az első megálló egy reggelivel egybekötve egy benzinkútnál talált minket. Merthogy még mindig a teherautó-konvojjal tartottam, bár fogalmam sem volt, hogy hová tartanak, csak annyit tudtam, hogy Jakartába. Rutinos sofőrjeim amit elvesztettek a vámon, azt visszahozták a réven. Én szépen végignéztem, ahogy két üzemanyag-szállító teherautó beáll melléjük a benzinkút parkolójába, és szépen feltöltik a benzintankokat. Átcsurrant vagy 4-5 hektoliter benzin. Menet közben Antok megint csak annyit jegyzett meg vigyorogva: „korupszi”.

A következő megálló már a legutolsó volt, a széntelep, ahol a rakományt előbb lemérték, majd lelapátolta egy markológép. Kora délután már mehetnékem volt, érzésre meg mindig messze voltam magától a várostól, és miután szedtem magamnak kétmaroknyit az édes kisszemű ázsiai cseresznyéből, búcsút mondtam Antoknak és társainak. Battyogtam vagy két órát, mire rájöttem, hogy a város szíve még vagy 50 kilométer. Döntést kellett hoznom. Az anyagiakat szem előtt tartva úgy döntöttem, hogy amit hotelre elköltenék, inkább taxira fordítom, és megpróbálok elérni Septi, a lampungi barátom ismerőséhez, akinél legalábbis átmenetileg egy matrac várt.

Jakarta nem sok szót érdemel, mint ahogy előre sejtettem. Annyiban szerencsém volt, hogy a városon belül egy faluba csöppentem, ahol a következő 10 napban összeszedtem magam. Mit csináltam 10 napig? Szerencsére sok mindent lehetett, mert tulajdonképpen egy kis sportfaluba csöppentem bele. Sakkoztam az öregekkel, fociztam a fiatal srácokkal vagy éppen a pingpongklubba jártam le. Tióval, akivel időközben igencsak megkedveltük egymást (egyébként egy tehetséges zenészről van szó), egymást tanítottuk, amikor éppen ráért, és nem az 5 négyzetméteres szobában horkoltunk egymás mellett. Én leginkább a nyelvet tanultam, hogy úgy hagyjam magam mögött a fővárost, hogy viszonylag folyékonyan beszéljem az indonéz nyelvet.

Kétszer egy napra mozdultam ki „a városi faluból”, és annyi elég is volt. Láttam az - egyébként európai építész által tervezett, és véleményem szerint legízléstelenebb és legotrombább, hatalmas - Istiklal mecsetet és Monast, az égnek törő nemzeti emlékművet. Mindkettő a szabadságot és a függetlenséget hivatott hirdetni - hát egyiknek sem sikerült. Hasznosabban töltöttem az időm Szultánnal és a faluban lézengő férfiakkal, akik az alig méteres sikátorok szélén naphosszat semmit csinálnak a padokon, mintsem a város plázáiban és szórakozóhelyein lebzseljek. Merthogy Jakarta a drága éttermeken és a nyugati világot majmoló helyieken kívül körülbelül ezt nyújtja.

Csak egy barátomat és a jelet vártam, hogy indulhassak. 10 nap sok is volt, de kibírható a körülményekhez képest, különösen, hogyha azt veszem, hogy szinte végig esett, legalábbis minden délután és este. Újra találkoztam Mittával, az indonéz lánnyal még Malajziából, és vonatra szálltunk, hogy együtt menjünk Bandungba, ahol a családja már vár minket.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„A legrosszabb a korrupcióban, hogy mint rendszer, olyan tökéletesen működik” - Didier Levy.

 Az esti imára hívó müezzin szavától kísérve érkeztünk Bahaukenibe, a világ hatodik legnagyobb szigetének délkeleti csücskébe. Már Törökországban is nagyon szerettem ezt a romantikája miatt, de nem csak amiatt. A szunnita iszlám egyik legpraktikusabb jellemzője, hogy az ember nagyjából tisztában van az idővel óra nélkül is. A reggeli ima (shubuh) hajnali 4-kor, a déli (dzuhur) 12-kor, a délutáni (ashar) fél 4-kor, a kora esti (maghrib) 6-kor, míg az esti (isya) 7-kor van. Ráadásul amikor ott egyszer már naplemente után áramszünet idején egy pár fiatallal ültünk és beszélgettünk, nekem fel se tűnt a dolog, amíg egyikük meg nem jegyezte: „Látod, az áramszünet Allahra nem vonatkozik” – nyilvánvalóan az árammal működő hangosbeszélőre célozva.

Bahaukeni egy hatalmas forgalmat bonyolító kompkikötő. Az Indonézia két legfontosabb szigete közötti teher-, áru- és személyforgalmat bonyolítják itt egy méretes kompflottával. Ám, ahogy az első ellenőrző kapun áthaladtunk, Antok, a sofőröm megjegyezte: „Kis probléma van. A katonai rendőrség”. Így a 4 teherautó a várakozó parkolóba húzódott félre, és egy hosszadalmas huzavona kezdődött. Természetesen a kenőpénzről szólt az egész alkudozás. Előbb jött az egyik egyenruhás, majd távozott, hogy egy újabb jöjjön helyette, majd egy harmadik, negyedik, egy idő után abbahagytam a számolást. Érdekes módon sohasem egyszerre jöttek, hanem egyesével, maximum kettesével. Az egyenruhások rendszeres raportjai között kávézgatott a konvoj7 fős legénysége. Az egyik ilyen szünet alkalmával sétált oda hozzám Antok, és széttárt karral csak ennyit vetett oda: „korupszi”. Olyan 3-4 óra várakozás után dűlőre jutottak a felek, és az egyik úti okmányba csomagolva átcsúsztatták a köteg pénzt. A tiszt besétált két teherautó közé – én csak a hátát láttam –, megszámolta a pénzt, majd lepisálta az egyik kereket, jelezvén, ki a dudás errefelé.

Végre beállhattunk a külön a teherautóknak fenntartott, tömött placcra, ahol egy újabb türelemjáték kezdődött. A körülbelül másfél óránként induló kompok közül csak minden másodikra engedtek fel egy sor teherautót, és mi csak a negyedik sor egyik felét foglaltuk el. Felmásztam az egyik 'truck' tetejére, és onnan figyeltem, ahogy mindenféle árusok próbálták rátukmálni a portékájukat a várakozó sofőrökre. Ki kávét vagy teát, ki ételt, ki pedig a testét.

Volt időm merengeni, miközben a forró tésztalevest szürcsölgettem a magasban. Például azon, hogy milyen fantasztikus egy hónapot töltöttem Szumátra szigetén. Hogy soha életemben nem tanultam meg ennyit egy nyelvből egy hónap alatt. Hogy miért két olajnagyhatalom (Irán és Indonézia) benzinkútjainál állnak hosszú sorok, és van nyilvánvalóan – államilag mesterségesen kreált - üzemanyagszűke?! Hogy miért a legellentmondásosabb világvallás az iszlám?

Aludni többször is megpróbáltam, de amilyen jóízűen hortyogott mellettem Antok, ahogy gyakorlottan dőlt hátra ülésében, és tette fel lábait a kormányra, nekem annyira nem ment a dolog.

Megpirkadt, és bár már a kompfeljárónál várakozó sorban foglaltunk helyet az egész éjszakás araszolásnak köszönhetően, akkor derült ki, hogy újabb adminisztratív gikszer történt: valami nem stimmel a jeggyel. Így ahelyett, hogy a többi teherautóval együtt begurultunk volna a komp méretes gyomrába, egy újabb különparkolóba hajtottunk jó messze a komptól. Lassan 24 órája voltam úton, kialvatlan és csapzott voltam, eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de feljutok a következő hajóra. Ahogy teljesen kivilágosodott, úgy lett világos nekem is, hogy mekkora méretekkel is rendelkezik a kikötő. Nagy nehezen odataláltam a jegypénztárhoz, ahol mosolyogva értették meg a szándékomat: egy „gyalogos” jegyet szeretnék. Ez azért hatott furcsán, mert senki sem vesz szóló jegyet gyalogosan, különösen nem hajnalban, és pláne nem külföldiként. Miután zsebre vágtam az alig egy eurónyi rúpiába kerülő jegyet, elkezdtem visszabandukolni a parkolóhoz, hogy magamhoz vegyem a felszerelésemet, és búcsút mondjak Antokéknak. Ahogy közelebb értem a parkolóhoz vettem csak észre, hogy 3 teherautó már nincs is ott, a negyedikből integet nekem Antok, hogy siessek.

Alig pár perc múlva már fenn voltunk az egyik kompon, a jegyprobléma időközben megoldódott, hogy máshogy, mint kenőpénzzel. Felhangzott a hajókürt, és végre tengeren voltam: útban Jáva felé!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Septi nem egy átlagos indonéz lány (22 évesen külön lakik a családjától!), aki, amikor értem jött, bár sietett vissza a munkahelyére dolgozni, előtte még az egyik helyi barátja gondjaira bízott. A srác életében először látott, nem sok közös pont van az életünkben, de három perc múlva már a házuk egyik szobájába kalauzolt, hogy én itt aludhatok ma. Nem először gondolkoztam el rajta, hogy vajon én, vagy ismerőseim, családom fordított szituációban hogyan viselkednénk, mi lenne a reakciónk. Az este gitárszó mellett elrepült, és másnap újabb rossz döntést hoztam pár napon belül. Még előzetesen elfogadtam Septi ajánlatát, hogy a hétvégén vele tartok a tengerpartra. Azt nem tudtam, hogy ez a tengerpart milyen messze esik. Hát, igen messze. Ráadásul pont abba az irányba, ahonnan jöttem.

És következetlenségemért az Út büntetett. Kevés szabályom van, de az egyik, hogy visszafelé nem, mindig csak előre. Amúgy tényleg jó pihenő lett volna Krui, a híres szörfös öböl, ahol nyaranta a hullámok elérik a 8-9 méteres magasságot. Ennél összesen 3-4 komolyabb adottságokkal rendelkező szörfparadicsom létezik a Földön. De én nem tudok szörfözni, és mivel a hullámok lecsendesedtek így év vége felé, az összes szörfös is máshova húzott, a kicsi bungalók teljesen üresen álltak, amikor szombat éjjel megérkeztünk. Aztán másnap délben el kellett mennem vécére. Ez volt az első alkalom a huszonvalahányból a következő szűk egy napon belül. Hirtelen magas lázam lett, sugárban spriccelt belőlem a folyadék, és én hármasával-ötösével kapkodtam magamba a különböző kapszulákat. Az éjszaka közepén Septi hősiesen ápolt, bár erről csak foszlányos emlékképek maradtak meg. Hajnalban a kimerültségtől és a temérdek orvosság hatására sikerült elaludnom, addigra már teljesen kiürült a gyomrom is. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor meg kell fogni a folyó kórt, és lényeges inni, nehogy teljesen dehidratálódjak. Másnap reggel valamivel jobban voltam már, és délutánra annyira összeszedtem magam, hogy el tudtunk indulni. Már idefelé is én vezettem a drága nyugati céges autót, és visszafelé megváltás volt, hogy legalább nem arra koncentráltam, mi van a gyomrommal, hanem hogy mielőbb magam mögött tudjam a hosszú, kanyargós és minden elképzelhető járművel teli utat.

Az már csak menet közben derült ki, hogy nem Lampungba, hanem vagy 150 kilométerrel északabbra, Kota Bumiba tartunk, ahol Septinek dolga volt másnap. Minden tiltakozása ellenére nem voltam hajlandó a fülledt bérelt szobájában együtt aludni vele, inkább kifeszítettem szúnyoghálómat a csöppnyi verandán, és kipihentem magam. Szükség is volt rá, mert a következő másfél nap erre nem nagyon volt alkalmam. Tanulva a helyi buszviszonyokból, szóba sem jöhetett más, mint stoppolás. Még kora reggel sikerült megcsípnem egy teherautó-konvojt, akikkel bár döcögősen és lassan, de biztosan haladtunk előre. Az egyik hosszabb szünet alkalmával sárhányószerelés és matricaragaszgatás tette izgalmasabbá az amúgy eléggé egyhangú pihenést.

Dél körülre nagy nehezen sikerült elérni Lampungot - mér épp itt voltam három nappal korábban -, de szerencsére nem mentünk be a városközpontba, hanem az elkerülő úton délnek, a sziget csücske felé vettük az irányt. Merthogy a komp, amivel átjutni reménykedtem a következő hatalmas szigetre, Jávára még vagy jó 80 km-re esik a nagyvárostól. És a teher-, valamint személyforgalom igencsak nagy. Az első konvojból lett egy második, mert egyharmad úton a komp felé fuvarosaim elérték a telephelyet, de voltak annyira empatikusak, hogy rátukmáltak egy másik négy teherautóból álló csapatra, akik már viszont - komppal - Jakarta Special Regionba tartottak.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„Ha fehér vagy, gazdag vagy” - időnként nagyon szeretnék busman, irokéz vagy tagalog lenni.

Fájt a térdem, ahogy a lábam hosszú órákon keresztül be volt szorulva a saját ülésem és az előttem lévő ülés közé. Fájt a hátam, ahogy a zötykölődő busz oda-odavert az ülés alatti, sunyin meghúzódó fémrúdnak. Minden egyes megálló előtt már majd' bepisiltem. A mellettem és előttem ülő férfiak a képembe cigiztek, és amikor elhúztam a tolós ablakot, akkor az asszonyok reklamáltak, hogy hideg van, csukjam be. És ha ez nem lett volna elég, akkor minden megálló előtt és után meg kellett küzdenem a sofőrrel és segítőjével, hogy én márpedig nem teszem le a hátizsákomat a földre magam mellől, az nem egy kosár gyümölcs, nem vagyok hajlandó az amúgy a kelleténél sokkal jobban teletömött busz - szerencsétlen - utasainak egy újabb ülőalkalmatosságot szolgáltatni, amin minden megállónál végigtaposna a vécézni igyekvő utassereg.

El is fogadták volna makacsságomat, ha ezért cserébe egy plusz jegy árát kifizetem. De eldöntöttem, hogy ezúttal én fogok győzni, nem fogok engedni a buszosok kapzsiságának, és ezt az egyik utolsó alkalommal hangos szóváltás formájában jutattam tudomásukra. Onnantól elfelejtették a dolgot.

Aludni képtelenség volt, így 20 órányi kínkeserves utazás után, szinte teljes végkimerültségben kászálódtam le a buszról Lampung, azaz a szumátrai sziget deli központjának egyik elővárosában.

A kiadós reggeli - a kedvencem - banánlevélben kókusztejjel kifőzött rizs kenyérfa éretlen gyümölcsével csípős szószban, egy kis erőt öntött belém, épp annyit, hogy a város központjába botorkáljak, ahová nagy szerencsémre értem jött padangi barátom, Ardi ismerőse, Septi. Bár méreteit tekintve Lampung vagy fél Budapest, egy teljesen jellegtelen hely. Ettől függetlenül az emberek itt is barátságosak és előzékenyek. De még kedvességükben is sokan Dagobert bácsit látják bennem. Pedig sokszor nem tudnék sokkal koszosabb vagy szakadtabb lenni. Már lassan nem tudom, hogyan tudnék jobban spórolni, de ezt hiába magyarázom sokszor még az értelmiségieknek is. Egyszerűen nem is akarják elfogadni, hogy van szegénység a nyugati világban is, vagy hogy nem minden fehér ember megy ki a vécére reggel, és jön vissza egy zsák pénzzel.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!