Simon Dávid a Föld körül

„Fire, water and government know nothing of mercy” – ismeretlen.

Hajnalban ébredtem, és a sültrizst még a reggeli meleg előtt belapátoltam, hogy hamar újabb városkák és faluk legyenek mögöttem. Késő délutánra Painan és Batang után, de még Lengayang előtt jártam. Megint nem álltam meg kora délután az adódó hotelnél, hanem mentem tovább. Így keveredtem egy teherautó-pihenőhöz, ahol a nyugati partvidéken a különböző árukat és nyersanyagokat szállító hatlamas teherautók sofőrjei szoktak enni mosakodni, pihenőt tartani. A viszonyok ennek megfelelően messze esnek a luxustól, sőt a civilizációs higiéniától is. De mindenképpen jobb és biztonságosabb, mint az út mellett sátorozni. Gondoltam én. Amikor hátramentem a közös - zuhany nélküli - zuhanyzófélébe, akkor még csak finoman hárítottam el a gazda közeledését, ahogy kimásztam az undorító mosakodó lyukból. Vacsora után, a kifeszített szúnyoghálóm alatt elhelyezkedve (amit az egy nagy közös alvó- és étkezőhelyként szolgáló helyiség közös hosszú fapriccse egyik szélén installáltam) azt vettem észre, hogy a fószer mellém fekszik, és kétpercenként a köztünk lévő alig félméteres távolságot fálaraszonként lopva egyre közelebb fészkelődik. Bár lehunytam a szemem, éberen, megfeszült izmokkal vártam, mire készül. Amikor egyszercsak a combomon éreztem a kezét, minden erőmmel megragadtam a csuklóját, kicsavartam a kezét, és visszalöktem oda, ahonnan jött, nyomatékosítva, hogy hagyjon békét nekem. Az egész hangtalanul és pár másodperc alatt történt, a távolabb hortyogó két másik sofőr nem is észlelt belőle semmit.

Az éjjel végig féléberen aludtam, és pirkadatkor arra ébredtem, hogy az egyik sofőr rázza a lábam. Még előző este ajánlotta fel vacsora közben, hogy elvisz a következő 250 kilométeren, amikor hallotta, hogy merre tartok. Akkor még nem tudtam, hogy a következő egy hét félig-meddig a teherautózásról fog szólni. A főúton döcögve, mindkét oldalon a víz látványa fogadott. Jobb kéz felől a hatalmas óceán, bal kéz felől pedig az esőzések miatt kisebb árvíz húzódott sok-sok kilométeren keresztül. Nem annyira komoly, hogy evakuálni kellett volna, de sok ház kis szigetnek tűnt az eláraszott kertekben. Dél körül értük el azt a szakaszát a partnak, ahol kilométereken keresztül húzódtak a megbarnult pálmafák - a két évvel ezelőtti cunami jegyét viselték magukon. A part mentén élő embereket a víz élteti, hiszen a hal és a rizs, amit mindennap esznek, onnan jön, de a víz jelenti a legnagyobb veszélyt is egyszerre: árvizek és cunamik formájában.

Délutánra értük el Mukomukot, Bengkulu tartomány északi városát, amitől alig 20 kilométerre esett a telep, ameddig közös utunk tartott. Megköszönve a jó társaságot és a könnyed és kényelmes utazást, újból stoppolni fogtam neki. Estére el akartam érni a még mindig több mint 200 kilométerre eső Bengkulu városát, ahol újabb ingyenszállást reméltem a Couchsurfing révén. Ezúttal pénzért, de legalább gyorsan eljutottam a városba: egy autó vett fel. Este már egy internetkávézóból sikerült kapcsolatot teremtenem Evannal, aki autóval jött értem, három lány társaságában. Egy érdekesség. A fogszabályzó Indonéziában ma egy státusszimbólum, ha van neked, azt jelenti, hogy gazdag, legalábbis jómódú vagy. Számtalan fiatal, jó családból való lány amúgy hibátlan mosolyát teszi több mint ellentmondásossá. A három lányból kettőnek az volt, így nem is ragaszkodtam, hogy én fizessem a közös vacsorát, ami után hazamentünk a szüleivel és egyik bátyjával és annak családjával élő Evan házába.

A Bengkuluban eltöltött két nap javát Evan - aki egyébként Hollandiában tanult, és ettől társalgásaink a szokásosnál magasabb szintet ütöttek meg - munkahelyén, a bengkului kormányzóhivatalban töltöttem. Rendelkezésemre bocsátottak egy külön szobát egy laptoppal, ami tökéletes is lett volna, hogy végre rendesen írjak, ha nem jött volna oda kétpercenként valaki megkérdezni a világ legidegesítőbb kérdését: Dari mana? (Where are you from?). Így be kellett érnem a lopott percekkel, egy gyönyörű óceánparti naplementével, mert hetek óta az első nap volt, hogy napnyugtakor nem esett az eső, majd a házban egy kényelmes ággyal, ahol kipihenhettem magam.

Aztán egy rossz döntést hoztam, buszra szálltam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Három hét éppen hogy arra volt elég, hogy Szumátra keleti oldaláról a nyugatira keveredjek át. Amikor nagy vonalakban felvázoltam magam előtt, hogy hová is szeretnék eljutni Indonézián belül, akkor azt tartottam többek között a szemem előtt, hogy 4 hónapba bele kell férnem, mert még így is legalább 3 ország marad Ázsiából, amikor már megkezdem a harmadik évet. Ez a négy hónap becslésem szerint havi átlag legalább 2000 megtett km-t jelent.

Sem az Út, sem pedig a cipőm persze nem számolgat, és amikor gyalogolok, ők visznek a hátukon. Így történt ez akkor is, amikor magam mögött hagytam Padangot. És csak akkor tudatosult bennem, hogy újra víz, méghozzá az Indiai-óceán mellett vagyok. Dél felé vezetve, az út a szabálytalanul kanyargó partvonalat követte, hogy időnként egy-egy hegyet megkerülve távolodjak el, majd kerüljek ismét közel a vízhez. Ebédidőben egy női motoros tukmált rám egy fuvart egy ebédajánlattal egybekötve, amit elfogadtam. Rossz irányba, azaz újból Padang városa felé fordultunk, és hiába tiltakoztam félpercenként, hogy én akkor most leszállok, még álljunk meg, nem úgy megy az, esélyem se volt, ő mindig csak ennyit mondott, hogy „egy perc”. A motorozás végére beletörődtem a dologba, majd lesz, ahogy lesz. Így egy jó fél óra után már Padang túlsó oldalán álltunk meg, és az ízletes ebéd, felvonultatva Nyugat-Szumátra összes finomságát, kárpótolt mindenért. Jó két óra múlva nagyjából ugyanott, talán 10 kilométerrel előrébb találtam magam. És szerencsére elkezdett esni az eső. Azonnal kaptam a lehetőségen, és az eső elől fedél alá menekülő nőnek istenveledet intettem, miközben Manira ráhúztam az esőköpenyét.

Jó tempót diktáltam estig, és mivel fogalmam sem volt hol vagyok, vártam a lehetőségre, hogy menedéket találjak. Hónapok óta először esett meg velem, hogy már rég sötét volt, amikor még mindig gyalogoltam. Az alkalom jött, jönnie kellett. Egy „rumah makan”, azaz étteremszerűség előtt egy férfi szólított meg angolul, hogy „hová-hová?”. Mint kiderült, ő volt a tulajdonosa nemcsak az étteremnek, hanem a még vagy 15 kilométerrel korábban magam mögött hagyott egyetlen hotelnek is, ami előtt elhaladtam. Húsz perccel később, miután rendesen ki lettem kérdezve, már faltam a rizst és csirkét. Végülis az étterem mögötti családi házban, Carlos fiának a szobájában alhattam ki rendesen magam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

You are not a man until you give your love, truly and freely, to a child. And you are not a good man until you earn the love, truly and freely, of a child in return – pastu közmondás.

Egy érdekes családba csöppentem. A majdnem hetvenéves papa egykori úszóbajnok, alias „nagyhal” az egész családot megfertőzte a medencéhez való elkötelezettségével, és így mind a hat gyereke, illetve unokái a medence mellett nőttek fel. Akkor még elmerengtem rajta, hogy miért nem az óceán, miért a mesterséges medence, és csak napokkal később, mikor lesétáltam a szürke víztömeg partjára, értettem meg a hatalmas hullámokat szemlélve. A mama egy nagyon közvetlen asszony, azt hiszem hamar elnyertük egymás szimpatiáját, amikor, bár többen beszélnek angolul a családban, de ő csak egy-két szót, az ő nyelvén próbáltam előadni, ki vagyok, vagy éppen válaszolni egy-két kérdésére. Három lányuk él velük együtt, ebből a középső Ine, a legidősebb közülük pedig két gyönyörűséges kisangyal anyukája. A nagyobbik, az ötéves Caca (ejtsd: Csacsa) egy bátor, nagy, melegbarna szemű kislány, hamar levetkőzte kezdeti félszét, és kíváncsian ácsorgott a szakállas idegen mellett. A kisebbik félénken bújt nagymamája szoknyája mögé, de azért ki-kilesett onnan. Ardi és Arun szinte családtagoknak számítanak, sokszor ott alszanak a házban.

Rögtön az első nap, Inét kiváltva kötelezettsége alól, akinek az egyetemen volt dolga, egy óvodába mentem tanítani. Tanításnak inkább mégsem nevezném, mert a 3-4 éves gyerkőcök figyelmét nem igazán sikerült lekötnöm, ahogy az udvaron próbáltam ismételtetni velük a színeket indonézül és angolul. Csak amikor rákérdeztem, hogy akad-e egy tábla, amire rajzolhatnék, sikerült megtörnöm némiképp a jeget. Próbáltam összeszedni magam, hogy olyan állatokat rajzoljak a táblára, amiket ők is ismernek, én is tudom az indonéz megfelelőjét, és még jól is mutassanak. A foglalkozás végére talán két kisgyerek tudta hibátlanul elmondani az elefántot, a macskát, a kutyát és a kacsát mindkét nyelven. Mégis ez nekem legalább akkora sikerélmény volt, mint nekik.

Caca, az egészen más tészta. Négyévesen a Harry Potter kedvéért tanult meg olvasni, és hatalmas tudásszomjához páratlan éleseszűség is társul. A harmadik nap végére már szinte minden egyszerűbb mondatomat értette, amikor angolul beszéltem hozzá. Doktorosat játszottunk, miután egy váratlan pillanatban előállt a család vérnyomásmérőjével és sztetoszkopjával, vagy éppen tanított congkatozni. Ez az egyik nemzeti játék (épp úgy, mint Malajziában), amiben babszemeket vagy kis köveket kell rakosgatni egy 16 lyukú fadarabban bizonyos szabályokat követve. A második naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk, amikor otthon voltam, de ha a piacra vagy a boltba mentem, akkor is engedélyt kért az éppen ott tartózkodó felnőttől, hogy velem jöhessen. Amikor a számítógép előtt ültem, türelmesen várakozott, mire reggelente felébredtem, ott várt a szoba előtt.

Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a viszonylag nagy lakás az egy középiskola oldalában van, a bejárati ajtóhoz kétféleképpen lehet eljutni: vagy a középiskola udvarán keresztül, vagy a hátsó ösvényen, ami meg a szomszédos általános iskola udvarára vezet. Ennek fényében gyerekzsibongással telt meg minden reggel és minden délután. Az egyik korai kelést követően kimentem a középiskola udvarára, ami tulajdonképpen egy lerobbant, de teljesen kihasznált kosárlabdapálya, szereztem egy labdát a gondnoktól, és elkezdtem a gyűrűre dobálni. Kisebb fennakadást okoztam ezzel, mert az éppen iskolába érkező kisdiákok, ahelyett hogy az osztálytermekbe mentek volna, ott ragadtak nézni, hogyan szakadt rólam az izzadtság a második perctől kezdve. Az sem okozott kisebb csődületet, amikor Ardival és Arunnal a piacon licitáltattam a henteseket, ki tud szebb és frissebb marhahúst előteremteni: a boltosok komolyan vették a feladatot, és a félig árvízben úszó átmeneti piac (az eredeti összedőlt két éve a földrengéskor) minden végéből szaladtak a legszebb marhafelsálokkal. Miután kiválasztottuk a legszebb darabot, otthon Mami egy pompás helyi specialitást, rendangot készített, ami marhahús kókusztejben, chilivel és mogyoróval izesítve. A különlegessege, amit őszintén szólva nem értek, hogyan lehetséges, hogy körülbelül egy hónapig fogyasztható ottani (!) szobahőmérsékleten tárolva.

Ezek a kis szösszenetek, egy a szomszédban porig égett ház, egy késeléses gyilkosság Ardi házától alig 20 méterre, az iszlámról való nyílt vita órákon keresztül, családi fotók nézegetése, a születésnapomon egy váratlan meglepetéstorta és éneklés, és még számtalan kisebb történés tette felejthetetlenné az itt eltöltött napokat. A búcsú a szokásosnál érzelmesebb és nehezebb volt, az öregek nem szégyelték az orcájukon legördülő könnycseppeket, amikor a negyedik reggel mindenkitől egyesével elköszöntem. Caca, aki a szomszédban lévő iskolából szaladt haza, hogy megöleljen, bánatában gyorsan vissza is szaladt, de még egyszer visszanézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel. Soha nem fogom elfelejteni azt a tekintetet.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Csak egy napot töltöttem Pariamanban, ebből is három órát a rendőrségen. No, nem tettem semmi rossz fát a tűzre, csak amikor reggel elváltam Andrytól, ő dolgozni ment, egy fiatal férfit kérdeztem meg, merre találok egy internetkávézót. A férfi tört angolsággal kérdéseket kezdett el feltenni, majd alig egy perc múlva felfedte, hogy ő rendőr valójában, és mint ilyen személyes felelősséggel tartozik az ide látogató turisták biztonságáért. Ezért kérés formájában arra kötelezett, hogy tartsak vele a városi kapitányságra, ahol végtelennek tűnő vizsgálat alá vetették a már amúgy is sok ezer kezet megjárt útlevelemet. Közben válaszoltam a rendőrök újabb és újabb sablon kérdéseire. Tapasztalatom hasznomra vált: minél jobban idegesítettek, annál szélesebb mosollyal és nagyobb türelemmel reagáltam a „korrupció katonáinak” kérdezz-felelekére. Ebédre sikerült kiállítaniuk egy pársoros levelet, melyet szükség esetén felmutathatok állítólag bárhol Indonézia területén. Az este lényegesen kellemesebben, egy karaoke étteremben telt, Andry és kolléganői társaságában. Egyre inkább meggyőződésem, hogy errefelé mindenki egy született énekes, de legalábbis muzikális lélek.

Andry egy NGO-nak dolgozik, és amikor másnap reggel, indulásom előtt elvitt magával az irodába, az éppen a Padangba készülő főnöke nem hagyta, hogy gyalog keljek neki a jó 40 km-re eső városnak. Így az autóban odafelé az indiai eredetű Ananda Marga (az NGO) történetét és célkitűzéseit hallgattam egy másik, nagyon intelligens szingapúri nő előadásában. Padang belvárosában tettek ki, kérésemre egy kamerabolt előtt, ahol azt szándékoztam felmérni, mibe fog fájni egy új fényképező. A környéket körbeszaglásztam egy olcsóbb hotel reményében, de a szobaárak, ahogy előre figyelmeztettek, nagyon magasak voltak, átlagban 40-50 dollár körül mozogtak a standardszobák egy éjszakára. Persze ennek is megvan a magyarázata: a 2009-es pusztító földrengésben a város jó fele elpusztult, több ezer ház dőlt össze vagy rongálódott meg komolyabban. `Gondoltam, spontán szerencsét próbálok ingyen szállás reményében a CouchSurfingen, ehhez csak internetre volt szükségem. Szerencsém volt. Ardi, Arun és Ine két motorral nemsokára értem jöttek.

Meglepetésemre nem Ardi - akinek írtam -, hanem Ine, hármuk közül az egyetlen lány házához mentünk alig pár percre onnan, ahol felvettek. Rögtön feltűnt, hogy az anyuka és a lányok nem viselnek fejkendőt. Ezt jó jelnek tekintettem; ha valamit nem szeretek az iszlámban, akkor az a fejkendő.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Benne járunk az esős évszakban, és ez az esős évszak nekem különösen hosszúra nyúlik. Még jó fél évvel ezelőtt kezdődött Indokínában, és ahogy egyre közelebb jutottam az Egyenlítőhöz, úgy tolódott ki a monszun. Ha valaki kiismeri a természetét a trópusi klímának, akkor sok kellemetlenséget meg tud spórolni magának. Az egyik legfontosabb, hogy a monszun későn kelő típus, ritkán jön reggel, viszont annál aktívabb a nap második felében. Olyan, mint egy hisztis gyerek: amíg ki nem tör, nem nyugszik. Tehát nincs olyan monszuneső, ami legalább egy-két percig ne akarná megmutatni az erejét. Ha nem egyből ömlik rád, akkor bizton számíthatsz rá, hogy lesz ennél erősebb is. Ugyanakkor ha hirtelen nagy erővel esik, akkor általában hamar le is csendesedik. Volt olyan eset is, hogy egyszerűen értetlenul álltam a kambodzsai pusztaságban, verőfényes napsütésben, felhő egy szál se, mégis esett. Jött és ment.

Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében erős tempót diktáltam, amikor Rickyvel a nyomomban még kora reggel magunk mögött hagytuk Bukittinggit. Az első 5 kilométeren a fiú még ugrált, sokszor előttem ficánkolt, mint egy bakkecske, én szóltam neki, hogy spóroljon az erejével, mert mindig az utolsó 5 km számít. Délre már többször be kellett várnom, és biztató szavakkal próbáltam extra erőt önteni belé. Mire elértük a tervezett ebédszünettel szolgáló kis falut, alig poroszkált szegény fiú. Az ebéd újra feltöltötte, ahogy engem is, és a hátralevő jó 15 km-t - aminek az első fele a híres 44 hajtűkanyarral büszkélkedő szerpentin, a Kelok 44 - a délután közepére abszolváltuk. Még a hágó tetejéről megpillantottuk a napi célt, a Maninjau tavat, aminek a túlsó partján lakott Ricky barátja, annak családja, és biztos menedék várt minket. A menet végére az eső is elkapott minket, milyen jó, hogy csak a végére, így lemondtam arról az ötletről, hogy a koszos vízű tóban mossam le magamról az izzadtságot.

Ricky barátja, a családfő, amúgy egy 19 gyerekes család legifjabbja, nagy megtiszteltetésnek vette a látogatást: csak hosszas tiltakozás után sikerült rábeszélnem őket, hogy jó nekünk a nappaliban leterített gyékény, nem fogadhatjuk el, hogy átadják szerény hálószobájukat akár erre az egy éjszakára is. Ricky hézagos tolmácsolásának segítségével hallgattam az öregek meséit, legendáit, Minang Kabaóról, azaz Nyugat-Szumátráról, a tóból szerzett halvacsora után. Maga a tó egyébként egy hatalmas beszakadt vulkánkráter, és mint ilyen, a négy híres tó egyike egész Szumátrán. Jóleső érzéssel terültünk el a fárasztó nap után, és bizony fél tíz felé el is aludtam. Pirkadatkor keltem, és a szomszédok furcsáló tekintete által kísérve végeztem el néhány jógagyakorlatot. Hamar indulni akartam, kihasználandó a körülöttem tornyosuló hegyek jótékonyan hűvös reggeli levegőjét. Gyorsan el is búcsúztam Rickyéktől.

A cél a mintegy kétnapi járásra lévő Pariaman városka volt, kinn az Indiai-óceán partján. Természetesen a rövidebb utat választottam a két lehetséges közül. A körülbelül 80 kilométeres út első fele keresztülvág a hegyeken, hogy elérvén a parti sávot délnek forduljon a tartomány székhelye, azaz Padang felé. Az ebédemért, lontong (banánlevélben kifőzött rizs), kenyérfa éretlen gyümölcsével csípős szószban, plusz sült banán, összesen fizettem kb. 50 forintot. Amikor a nagyvárosban később meséltem a barátaimnak a vidéki árakról, sokszor nem hitték el, úgy érveltek, hogy a helyiek valamiért kedveltek engem, és külön kedvezményt adtak.

Egészen késő délutánig azt hittem, hogy a nap újdonsága az marad számomra, hogy végre láttam élőben kakaóültetvényt, kakaótermést és kakaóbabot. Bármilyen furcsa, a kakaó az egy nagy, mondjuk formájában a papayához hasonló gyümölcs, amit eredetileg egy kőhöz ütve kettényitnak, és a vastag, akár centis kéreg alatti, a magok (kakaóbab) körüli édes, rostos gyümölcshúst szopogatják. Mára a legfontosabb édességalapanyagként akár félig éretten is leszedik a gyümölcstermést a fákról, felnyitják őket, egy-két napig a héjban hagyják, hogy a mag körüli édes gyümölcshús összeaszalódjon, majd a magokat kirázva a napon szárítják azokat. A még mindig nyers magokat üzemekbe szállítják, ahol a tévesen kakaóbabként ismert magot megpörkölik, előállítván a csokoládé alapanyagát.

Ahogy emlitettem, azt hittem, ez lesz a nap legfontosabb emléke, de tévedtem. Délután egy fiatal férfi azzal állított meg, hogy menjek vele a közeli község iskolájába, ahol ő angolt tanít. Úgy érvelt, hogy a gyerekeknek nagy élményt jelentene. Beleegyeztem, gondolván arra is, hogy ez, mint sokszor, megoldaná az éjszakai szállás problémáját, de másképpen lett. Az iskolában volt egy igen lassan működő számítógép, amin sikerült megnyitnom a leveleimet, és ebből kiderült, hogy Ricky egyik barátja már vár Pariamanban. Miután ezt közöltem, a fiatal angoltanár azonnal felajánlotta, hogy elvisz engem motorján. Az eső megint nekieredt, és alig 10 km után a szemünk láttára ütközött egy motor és egy autó. A motoron két fiatal egyetemista lány ült - sisak nélkül. Azonnal megálltunk.

Látván a helyiek teljes hozzá nem értését, azonnal a kezembe vettem a helyzetet, rákérdeztem, mentőt nem is hívtak. Az egyik lány csúnyán beütötte a feját, az állán hosszú vágás tátongott, felső ajka felszakadt, és a szája alatt a bőr leégett. A másik lánynak nagyobb szerencséje volt, ő az egyik térdénél kapta a legnagyobb ütést. Mérlegelve a helyzetet, az első lányt vettem először kezelésbe. A fiatal tanár tolmácsolásával kikérdeztem, hogy hol fáj, mit érez. Miután úgy láttam, hogy talán megúszta egy agyrázkodással és külső sérülésekkel, vízszintesbe fektettük, adtam neki kettőt a legerősebb fájdalomcsillaptóimból, vizet, kendőket és párnát kértem az alig pár méterre lévő házból kitóduló helyiektől. A sebeket lefertőtlenítettem, és a vágást összekapcsoltam. Miután végeztem, bevitettem a házba, és a lelkére kötöttem, hogy ne üljün fel, ne mocorogjon, hanem próbáljon nyugodtan feküdni. Majd a másik lánynak a gyorsan dagadó lábát vizsgáltam meg, persze minden hozzáértés nélkül. Neki is adtam egyet a nyugtató-fájdalomcsillapító tabletták közül, és egy hidegvizes borogatást fásliztam a térde köré. Egy cetlire felírtam az orvosnak, hogy milyen gyógyszert adtam a lányoknak, majd elbúcsúztam a háziaktól, és az addigra a helyszínre érkező fiútestvérektől.

Már sötét volt, mire végeztünk, és a következő jó 45 kilométeres esőben motorozás nem volt egy leányálom, különösen a húszkilós Manival a hátamon. A városközpontba érkezvén elkértem az angoltanár telefonját, és felhívtam Andryt, aki alig 20 perc múlva fel is vett az autójával a még mindig enyhén szitáló esőben. A közelben lévő szobájában ledobtam a csomagomat, vettem egy megváltással felérő zuhanyt, és elmentünk vacsorázni. A sültrizs és tea felett hamar megbarátkoztam a nagyon barátságos és értelmes Andryval, majd később pillanatok alatt aludtam el a hosszú nap végén.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!