Simon Dávid a Föld körül

Jó két hét késéssel írom ezeket a sorokat kellemesen zsibbadó fejjel a fájdalomcsillapítók jótékony hatása alatt. Még mindig itt vagyok Kuala Lumpurban, és a jelek szerint még maradok is egy darabig. Az utolsó 6 hét alatt az utazás egy eddig sem ismeretlen aspektusával kell(ett) szembenéznem. Milyen lebetegedni, és (lehetőleg) felépülni - távol az otthontól. Szinte mindenkiben kiépül az a bizonyos reflexológia, hogy ha nem jól érzi magát, beteg, valami baja van, akkor a prioritás a biztos menedék, azaz az otthon elérése. Ha fáj a fejed a munkahelyen, csak haza akarsz érni, ha beteg vagy, tudod melyik fiókból, melyik gyógyszert kell kivenni, vagy éppen milyen gyógyteát kell főzni, ne adj Isten a sarki patika meddig van nyitva, ha minden kötél szakad, akkor az ismerős háziorvostól vagy az ő ajánlására a specialistától várod a megváltást. Ha külföldön vagy, kihúzod, amíg hazaérsz, mert ott ismered a helyi viszonyokat, ott olcsóbb. A lényeg, hogy mindig az ismert és járt utat próbáljuk keresni, ha baj van. Ez velem is így volt, harminc éven keresztül.

A másik oldalon meg el kell ismernem, hogy sokadszor át kell értékelnem, hogy mire vagyok képes és mire nem. Szűk fél évvel ezelőtt Heimer Gyurinak (akinek többek között köszönhetem, hogy ez a blog létrejött) valami olyasmit írtam, hogy megtanultam öngyógyítani, a gyógyszerektől távol tartom magam. Ehhez képest több kapszulát kapkodtam be az utóbbi másfél hónap alatt, mint Amy Winehouse az öngyilkossági kísérleteinél összesen. Előbb jött egy krónikus sebfertőzés, aztán egy rejtélyes kor, ami agynak döntött (kilókat és a kondíciómat kérte a gyógyulásért cserébe), aztán a félig kiújult sérv, most legutoljára pedig, amikor már éppen kezdett visszatérni belém az erő, egy makacs fogfájás lepett meg.

Megérkezvén Kuala Lumpurba, másnap az első dolgom egy jó kórház felkeresése volt. A Gleaneagles (mely elvileg a legjobb a Malajziában) egy magánkórház, amit többek tanácsára tettem a lista élére. Hosszadalmas várakozás után végre orvos előtt voltam, aki legnagyobb meglepetésemre megnyugtatott, hogy diagnózisom helyes volt, van egy félig kiújult lágyéksérvem, de az izom nem szakadt át, így műtét nem szükséges. Viszont 4-6 hét intenzív pihenésre van szükségem. Még szerencse, hogy 90 napos vízumot kaptam. Persze belül ujjongtam, kétszer is kezet ráztam a dokival örömömben, már fel voltam készülve az operációra. Biztos, ami biztos alapon elmentem még egy másik kórházba is, hogy megerősítsenek jó kedvemben.

Akkor most mi az, hogy intenzíven pihenni? Azt az orvos elmondta érthetően, hogy semmilyen sport, ill. fizikai igénybevétel, kivéve az úszást. De hol lehet intenzíven pihenni? Otthon, a tengerparton, egy reszorton, esetleg egy jó hotelben. Vagy mondjuk meditálni egy ashramban. Tehát akkor a feladat az volt, hogy kerítsek egy olyan helyet, ahol intenzíven fogok pihenni. Mint mindig, ezúttal is egy nem várt segítség érkezett.

A fővárosba érkezésem utáni harmadik napon egy házi összejövetelen találtam magam, ahova egy éppen erre utazó magyar srácon keresztül keveredtem. A házigazda lány olyan rég nem ízlelt iráni zamatokat varázsolt az asztalra, hogy nem győztem dicsérni a vacsorát. A társaság igencsak vegyes volt, egy helyi lánnyal viszonylag sokat beszélgettem, aki nekem szegezte a kérdést, hol lakom. Egy olcsó hotelben - válaszoltam. 'Miért nem jössz ideiglenesen hozzám lakni?' - kérdezte.

Így esett, hogy másnap írtam neki, hogy szívesen élnék ajánlatával. Autóval jött értem Chinatownba, amit kicsit sem bántam, majd egy jó 40 perces kocsikázás után leparkoltunk egy elit kondomínium egyik villája előtt. Elkezdődött bonyolult kapcsolatom Vinával, mert így hívják a lányt.

Mindennek megvan a maga oka. Ahogy annak is, ha betegek vagyunk. Buddha négy igazsága jut eszembe, abból is az utolsó: van egy út, ami véget vet szenvedéseinknek.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Nagyjából annyival el lehetne ütni az egészet egy mondatban, hogy busszal Malakából Kuala Lumpurba mentem. Pedig valójában végtelenül sok minden történt, számtalan kis lényegtelen, de annál jellegzetesebb dolog, ami csak a tudatalattimba szokott csendben bekúszni. A buszpályaudvarra megérkezvén, meg kellett vennem a jegyet. Eljutni a megfelelő ablakig egyet jelent a nagyszínpaddal, mert bár próbálok nem tudomást venni róla, akkor is érzem, ahogy az emberek utánam fordulnak, hol derűsen, hol idegenkedve, pedig ránézésre csak annyiban térek el a többi turistától, hogy van egy hosszú bot a kezemben.

Miután hatalmas mázlival pont az utolsó jegyet kapom meg egy a fővárosba induló buszra (így nem kell újabb fél órát várnom), kell találnom egy megbízható valakit, akinél otthagyhatom a felszerelésem ideiglenes megőrzésre, amíg elmegyek vécére, és kerítek valami löncsöt. Egy Mcshake-et árusító lányt szúrok ki, aki rezignáltan bólint a kérdésemre, hogy vigyáz-e Manira és Maculindára, amíg a dolgomra megyek.

Egy órás várakozás után - ami alatt, mint olyan sokszor, képeket próbálok lőni paparazzi módra a hétköznapi emberek életéből egy-egy pillanatot kiragadva - már a buszra felszálló népek vagy éppen a búcsúztató rokonok között kiszúrok egy mikrofonhajú szemüveges srácot, aki bár helyi, jöhetne éppen Manhattanből is. Gondosan elhelyezem M&M-et a busz oldalában, miután egyeztettem a busz első ajtajánál álló férfivel, hogy biztosan a jó járatnál vagyok KL-be. Felszállok, és mit ad Isten, pont a mikrofon hajú srác mellé szól a jegyem. Kedvesen rám mosolyog, majd két kérdés után odanyújtja az egyik fülhallgatót, és kérdezi, hogy tetszik-e a zene. Így - valami hiphop slágert hallgatva - zuhanok mély álomba, miközben az utolsó gondolatfoszlányom az ablak és az előttem ülő asszony kendője kőzött repkedő légy, és a rám váró kórház között ingadozik. A következő kép az, amikor a busz már az újonnan épített buszpályaudvarra fordul be.

Kuala Lumpur, Malajzia fővárosa. Megérkezésemig semmit sem tudtam róla, azon kívül, hogy itt található a híres Petronas ikertorony. A dolgomat az komplikálta ezúttal, hogy a lehető leggyorsabban egy jó kórházat kellet találnom. Az a magyar lány, aki még hetekkel korábban levélben megkeresett, és felajánlotta a segítségét persze pont akkor tartózkodott az országon kívül, így hozzá nem fordulhattam valami támpontért. Maradt a szokványos turistamegoldás: taxival a turista negyedbe, az úgynevezett Chinatownba mentem, ahol stílszerűen egy kínai hotelre esett a választásom a számtalan
közül.

És ezzel kezdetét vette igencsak sokrétű történetem Kuala Lumpurban. Ja, még valami. Visszaestem a turisták világába, nem is áltatom magam, nagyon ilyen íze volt az elmúlt két és fél hónapnak. Higgyétek el, én várom a legjobban, hogy mikor lesz a turistából újra utazó.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A háztól, ahol laktam, alig ötven méterre van egy taoista templom. Az egyik este úton hazafelé spontán megálltam, nagyobb mozgolódás volt, mint normálisan. A hetedik hónap, azaz az „éhes szellemek” hónapja zárónapja volt, minden rendes taoista ilyenkor biztosítja a jó szerencséjét a következő évre. Nyilván egyből feltűnést kelthettem, ahogy a biciklit a kerítésnek támasztottam, majd odaléptem egy füstölőtartó mozsárhoz, és kivettem belőle egy maréknyi kínai füstölőt. Ahogy elkezdtem körbejárni a templomot, háromszori hajlongással adózva minden méteren, (gondolom) látták, hogy komolyan veszem a dolgot. A dolgom befejeztével odalépett hozzám egy férfi, és el kezdett faggatni. A vége egy jóízű beszélgetés lett, és én egy nagy zacskó friss gyümölccsel távoztam, de előtte még segítettem felállítani az „áldozati asztalokat”, ahová a közösség tagjai helyezték el a makulátlan gyümölcsöket és egyebeket.

Ez már csak egy ilyen hét volt. Ünnep, ünnep hátán. Mert hogy véget ért a Ramadán is, és eljött a muszlim karácsony. Pusztán kíváncsiságból, vagy mert inkább próbáltam legyűrni nemrégiben újraéledt ellenérzéseimet az iszlámmal szemben, talán nem is fontos, de betértem egy mecsetbe. Érezhetően ünnepi hangulat volt, de akkor is zavart legbelül, hogy nők nem voltak jelen, csak férfiak: kisgyerekektől egészen aggastyánokig. A legtöbben ünnepi viseletben, fejfedővel, turbánnal. Ahogy leültem egy félreeső sarokban, és elmormoltam a magam fohászát, intett egy narancssárgára festett szakállú középkorú férfi, mint később kiderült a mecset második imámja.

Nagy meglepetésére arabul köszöntem, és mondtam el a rövid ájtatos szöveget, amit a „tespi” morzsolása közben (olyan, mint nálunk a rózsafüzér vagy a „mala” a hinduknak és a buddhistáknak) szoktak felsorolni. Ennél már csak akkor nézett nagyobbat, amikor a kérdésére, hogy muszlim vagyok-e, először egy igen-nemmel, majd helyesbítve nem-igennel feleltem. Pár perc múlva már erősen győzködött, térített, hogy válasszam az egyetlen „igaz utat”, amire én csak joviálisan mosolyogtam. Hát igen, két teljesen eltérő világ.

Hogy teljes legyen az ünnepi sorozat, elérkezett az 1957-ben függetlenné vált Malajzia nemzeti napja is, amit az amúgy is nagy számban fellelhető nemzeti lobogók megsokszorozódása, illetve az iskolák bezárása, a belföldi turisták ugrásszerű növekedése jelzett a legjobban.

Viszonylag sok időt töltöttem egy helyi kínai művész műhelyében, akivel művészetről, politikáról és sok minden másról hosszú órákon keresztül beszélgettünk, miközben ő komótosan festegetett egy nagy molinóra. Erről jut eszembe. Az egyik délelőtt betévedtem egy kortárs galériába, és két dolgot jegyeztem meg magamnak. Egyrészt, hogy a képek színvonala nagyon elmarad azon országokétól, ahol eddig megfordultam, másrészt viszont az árak a csillagos egekben járnak: én talán egy-két jobb festményért adtam volna a tizedét-huszadát a kép mellé biggyesztett árnak.

Yeetea, aki bár jó ember, teaüzlete díszletei mögé rejtőzködve sajnos igen erős alkoholista, észlelte, hogy a második este után inkább kerülöm a vele töltendő „kötelező” sörözést. A negyedik este már úgy feküdtem le, hogy szép és jó volt Malaka, de ennyi pont elég is volt belőle. Ezt tetézte egy 10 napja egyre erősödő fajdalom a jobb lágyékomban, s szomorúan konstatáltam magamban, hogy valószínűleg kiújult a 15 éve műtött lágyéksérvem. Úgyhogy másnap visszabandukoltam a belvárosba, minden lépés külön fajdalommal járt, leadtam a kulcsokat, és kitaxiztam a buszpályaudvarra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Malaka története tökéletesen tükrözi az elmúlt 500 év globális történelmet. Van egy hely, ahol virágzik a helyi kultúra, amíg a mohó és egyszerre kíváncsi fehér ember rá nem bukkan. Szellemi és technológiai fölényét kihasználva, minden erőlködés nélkül azonnal maga alá gyűri, és megveti a lábát. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a következő még erősebb fehér ember, aki már politikai fortélyokat is bevetve, az egyéb környékbeli államokat maga mellé állítva, átveszi a hatalmat. Aztán, mint oly sokszor, az angolok uralmával ér véget a kolonizáció időszaka, amit a 20. századon végigsöprő függetlenségi hullám sodor el. A régi-új ország persze azóta is keresi saját identitását, amit végül a globalizáció ha el nem is töröl, de csúnyán megcsonkít.

Mégis, Malaka egy speciális eset, mert történelme kezdetétől és földrajzi fekvésénél fogva egy etnikai és kulturális olvasztótégelyként szolgált. Az első európai felfedezők, a portugálok érkezése előtt száz évvel jutott el ide a „kínai Kolumbusz”, a 15. század első felében az Indiai-óceán teljhatalmú uraként ismert Cheng Ho admirális. No meg vele együtt érkeztek az első kínai kereskedők és telepesek is. Így, bármily meglepő, a maláj kultúra szerves része a kínai, még ha az iszlám dominál is. Aztán 1511-ben jött a portugál iga, amit szűk másfél évszázad múlva a holland kereskedelmi, és végül a 19. század
elején a brit imperialista törekvések törtek meg.

2007-ben a város az ENSZ Világörökség része lett, de ahogy valaki olyan szépen megfogalmazta nekem, ez egy élő világörökség, nem annyira a történelmi épületek, hanem sokkal inkább a sokat mosolygó, sokszínű és egymással békében élő helyiek miatt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy normálisan a kieső, a turisták által nem látogatott helyeket preferálom, ám ezúttal visszájára fordult a dolog. Jólesett az angol reggeli, hogy nem kellett semmilyen más nyelven erőlködnöm, mert mindenki beszél angolul (amúgy utazásom során először a helyi nyelvet, a bahasát is elhanyagoltam, bevallom lusta és ignoráns voltam eleddig, egy hónap után alig tudok egy-két egyszerű mondatot elgagyogni). A turisták jó felét a hétvégenként tömegesen érkező szingapúriak adják, de a belföldi turizmus is felszálló ágban van. Ezt egészíti ki a szintén növekvő „ittragadtak” tábora, az egyik este például egy 11 fős asztaltársaság részeként képviseltem kis hazánkat 10 másik náció ellenében.

Yeetea régi családi háza, a hely, ahol laktam ezekben a napokban, a belvárostól – ami tulajdonképpen a Chinatown-t jelenti - jó két kilométerre fekszik. A három szobából az egyiket egy idős holland férfi bérli, aki az elmúlt 20 Évet itt töltötte, de egy mukkot sem beszél a helyi nyelveken, az angolt is nagyon töri, így jobb híján kézzel-lábbal kommunikáltunk egymással. Egy biciklit is kölcsönkaptam szállásadómtól, így rendesen bejártam a várost, volt időm rajzolgatni és figyelni az embereket, a helyieket és az idelátogatókat. Jó volt látni, hogy szinte mindenki mosolyog. Malakának valahogy jó hatása van az emberekre.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor először láttam az egyik hotelszoba plafonján, fogalmam sem volt, hogy mi az. Egy zöld nyíl, ami pont a sarokba mutat. Viccesen megjegyeztem, hogy biztos valami veszélyes pókról van szó. Aztán pár nappal később, ismét láttam egyet, ahogy az ágyon végignyúltam. És akkor beugrott. Tényleg nagyon veszélyes, a legerősebb méregnél is mérgezőbb: az emberi hülyeségről van szó. A zöld nyíl, a 'qiblat', azaz Mekka irányába mutat. A dogmatikus gondolkodás tökéletes manifesztációja, a szabad lélek csapdája. Senki se értse félre, de a megengedő keleti filozófiák megismerése után nem tudom nem világosan látni a három dogmatikus vallás, a zsidó, a keresztény és a muszlim világ égbekiáltó hátulütőit, amiért hosszú távon vagy teljes reformációra, vagy pusztulásra vannak ítélve - szerény véleményem szerint.

Vissza az útra, és vissza a szép élményekhez. Eddig ugyan jól lehúztam ezt az országot, ám a sok negatívum mellett nyilván akad egy csomó jó dolog is. Valószínűleg el kellett hagynom Johor államot is, ami így utólag visszanézve, és másoktól is megerősítésre találva, nem a hely, amit az ember a „feltétlenül látni kell” listára tesz. Az egyik ilyen pozitív kis eset az volt, amikor már úton Malaka felé, egy muszlim család gyerekestül-öregestül kiszaladt a ház elé, hogy egy röpke fotósorozatot lőjön a furcsa szerzettel. Pedig én csak vizet kértem, és elkezdtem válaszolgatni az egyik angolul beszélő fiatal kérdéseire. Annak ellenére, hogy ők böjtöltek, nem engedtek el, amik meg nem töltötték a bendőmet.

Egy kis, de számomra tetszetős részlet a maláj kultúrából. Amikor az ember köszön, és kezet fog valakivel, a kézrázás után a tisztelet jeleként a jobb kezét a mellkasához érinti. Egy másik ugyanilyen funkciót betöltő gesztus - ami egyébként nemcsak Malajziára jellemző - a fizetésnél figyelhető meg. Amikor a pénzt adja vagy elveszi valaki, akkor a nem a pénzt tartó kezet a saját másik karjához érinti – szintén az alázatot szimbolizálva.

Amikor reggel továbbálltam Muarból, már ereztem, hogy valami nem stimmel, csak nem akar a testem visszaállni a rendes kerékvágásba. Így nem erőltettem a dolgot, 10 km után buszra szálltam, hogy alig másfél óra múlva leszálljak a 'Malaka Sentral'-on, ahonnan egy szűk órás séta után benn találtam magam a híres helység belvárosában. Úton a belváros felé szembejött velem egy kis internetkávézó, ahol jó hírek vártak. A férfi, akinek ismeretlenül írtam, válaszolt, és várt, így csak őt, illetve a boltját kellett megtalálnom, hogy elszállásoljam magam a következő pár eseménydús és emlékezetes napra. Ami azért nem volt egyszerű, mert ahogy már annyiszor megesett velem az út során, a helyiek elküldtek a rossz irányba. Végül egy rendőr igazított útba, és alig pár perc múlva beléptem egy kínai teaboltba, ahol egy ötven év körüli, kopasz és mosolygós férfi, Yeetea üdvözölt.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!