Simon Dávid a Föld körül

„A journey is like marriage. The certain way to be wrong is to think you control it” – John Steinbeck.

Felsétáltam Csepelről Békásmegyerre. Illetve kb. ilyen volt, csak szingapúri kiadásban. Az „ország” déli végéből indulva késő délutánra elértem az északi határt. Az ebédszünetemet közben egy helyi tradíció tarkította. Egy idősebb nő dobált papírkötegeket egy füstölgő fémhordóba. Megszólítottam, és kedvesen válaszolt kérdéseimre. A ramadánnal esik egybe az ún. 'éhes szellemek' hónapja (ha jól gondolom kínai eredetű), akik pénzre – mi másra - éhesek. Ez azt jelenti, hogy játékpénzeket, papír aranyrudakat égetnek fémhordókban vagy fémrácsokon kielégítve az éhes szellemeket a jövendő évre, ezzel biztosítva anyagi jólétüket.

Szóval eljutottam a Woodland checkpointig, azaz a Szingapúrt Malajziával összekötő határátkelőig, majd a határ túloldalán nagy nehezen találtam egy olcsó hotelt, ahol egy a kérdéseimre válaszolni sem hajlandó nővel osztoztam egy szobán.

Másnap felkeltem, és mielőtt nekivágtam volna a maláj kalandnak, gondoltam még gyorsan leadok anyagot, és küldök hozzá fényképeket. Így egy kis hotel internetkávézójába ültem be, ahol leginkább a net lassúsága miatt több időt töltöttem, mint eredetileg terveztem. Ahogy vártam, hogy a képek lassan töltődjenek fel, ki-kimentem a hotel bejárata elé cigizni. Az egyik ilyen cigiszünet után kaptam észbe, hogy mekkora balfék voltam, a gép előtt otthagyott fényképezőm, és ami még rosszabb: a memóriakártyám az olvasómból eltűnt, ellopták.

Bosszúsan, mérgesen - leginkább magamra - léptem oda a recepcióhoz, és kértem vöröslő fejjel, hogy hívják a rendőrséget. Egy mosolygós asszony, akit korábban kb. takarítónőnek néztem, jött oda hozzám, és bemutatkozott, mint a hotel menedzsere, majd egyből hozzátette, hogy azonnal intézkedik, várjak egy kicsit. Én csak a hall egyik foteljába roskadtam, és próbáltam elemezni, mi mindent csináltam rosszul, és a legfontosabb figyelmeztetésem saját magam számára az volt, hogy vége a gondtalan indokínai életnek, ahol az emberek inkább becsületesek, tessék újból jobban résen lenni.

Csakhamar megérkezett a tulaj is, egy 25 éves nagyon szimpatikus és korrekt kínai srác, akinek volt hozzáférése a teljesen bekamerázott hotel felvételeihez. Alig negyedóra múlva már kinagyított képen néztük a két suhancot, hogy az utolsó cigiszünet alatt szépen zsebre teszik azt, ami az enyém - volt. És ekkor ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna Rokya, a menedzserasszony, mondta, hogy kövessem. Egy órás barangolás következett a környéken (én magamban még mindig tamáskodtam, hogy ennek mi értelme), ő úgy mondta, körbenézünk.

Luckytól (ő a tulaj) különváltunk, hogy a hotel háztömbjének a túloldalán később ismét találkozzunk, de akkor már ők tudták, hová megyünk. A hotellel párhuzamos főúton a számtalan DVD-eket árusító bolt egyikénél az asszony elővett egy 20 év körüli srácot, akit visszavittünk a hotelbe, ott Rokya keményen beolvasott neki, megmutatta a felvételeket, és alig fél óra múlva már meg is voltak a fiatal gyerekek. Ők jöttek maguktól, valami sokkal rosszabbtól (szerintem a körözéstől) tartva, mint elvinni a balhét. Egy milliós városban alig pár óra alatt elkapták a tolvajokat!!!

Én cserébe nem tettem rendőrségi feljelentést, hanem a kora este a hotelbe jött, szégyenkező szülőktől hajtottam be az amúgy széteső fényképezőm árát, ahol ott tartották az addig a tekintetüket felemelni sem merő sihedereket. Az egészet persze Rokyának köszönhetem, akiről, ill. a családjáról fog szólni a következő írásom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Nagyjából megérkezésem után 24 órával, már késő este rá is találtam - immár jó cím alapján - a kondominiumra, és benne a lakásra, ahol ébresztettem Giót, a fülöp-szigeteki, homo szállásadómat. Ez persze csak később derült ki. A figura tulajdonképpen egy hostelt futtat ingyen, ha rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy lehalásszon egy pár „bizonytalan” srácot, ha jóindulatú, akkor, mert nagy szíve van. Az igazság valahol a kettő között van.

Mindenesetre a következő két napban érdekes emberekkel ismerkedtem a tágas lakásban, ahol én a nappali egyik távolabb eső zugában aludtam a földön. Ott volt Pieter, a kétméteres holland srác és egy nagyon szimpatikus francia pár, akik útban Tahiti felé, ahova dolgozni mennek fél évre, megálltak Szingapúrban. Az első este többek között velük mentem el sörözni egy tapasbárba, ahol a tapasok pocsékok és nagyon drágák voltak, de legalább a sör hideg és a társaság jó volt. Vietnam, Laosz vagy Thaiföld után az árakat egyáltalán nem is magasnak, hanem egyenesen pofátlannak éreztem.

Szingapúr. Valószínűleg a világ egyik leginkább jóléti társadalma. Ahogy tökéletes rendszer nem létezik, úgy próbálják megvalósítani a majdnem tökéleteset ebben a Budapestnél alig nagyobb országban. Legyünk őszinték: ma szinte mindenkit a luxus (ez a fogalom is egyre tolódik ki, ill. felfelé), a biztos megélhetés, a minőségi-fogyasztói célok űznek, legalábbis nagy részben. Aki ezt nem vallja be, de persze tisztelet a kivételnek, az áltatja magát. Ez az alapja a kapitalista-materialista globalizációnak, ami teljesen begyűrte maga alá az egész világot. Az utolsó bástyák, melyek ellenállni mernek ennek a folyamatnak, gyorsan tűnnek el. Apám es pótapám (Quoc) egyik magasröptű beszélgetése pont ezt a témát boncolgatta pár nappal korábban.

Ma alapvetően két nagy társadalmi megközelítés létezik: az individualista (nyugati) és a kollektív (keleti). Nagyon leegyszerűsítve: az előbbi bízik a homo sapiens magas fokú szellemi-lelki fejlettségében, és emiatt nagyobb fokú szabadságot biztosít neki, míg az utóbbi csak a „legfejlettebb állatnak” tartja az egyént, ezért szigorúan szabályozza az életét. Az utóbbinak az egyéni („alapvető emberi”) jogok látják a kárát, míg az elsőnek a társadalmi szétszakadozottság a következménye. Szingapúrban több szabályt kell szem előtt tartanod, mint egy poroszos iskolában, de a „menzán” mindig a legjobbat kapod.

Mire vigyázz, ha Szingapúrban jársz? Néhány egyszerű példa: ne dobjad el a legkisebb szemetet sem, ne tüsszents úgy, hogy nem teszed a szád elé a kezed, véletlenül se köpködj, szabad téren is csak a kijelölt területen gyújtsál rá, ne menj át a piroson vagy nem kijelölt átkelőhelyen, húzzad le a WC-t használat után. Ezeknek a kis, de logikus dolgoknak az áthágása, elmulasztása adott esetben büntetést, vagy ha pénzed nincs, rendőrségi procedúrát vonhat maga után. Mennyire drága? Nagyon-nagyon. Egy Oslóban élő helyi szerint drágább lakást bérelni, mint Európa egyik legdrágább fővárosában. Egy fél literes víz kb. 350-500 forint a boltban. Viszont az egész hely sterilen tiszta. Az emberek minden szituációban nagyon illedelmesek. Ja, igen, ez is egy érdekesség. A taxisokra vonatkozik egy olyan szabály, hogyha egy turista panaszt tesz ellenük, akkor végérvényesen bevonják az engedélyüket. Egyetlen alkalom után!

Történelmét tekintve sok párhuzamot látok Hongkonggal vagy éppen az Emirátusokkal, talán nem véletlen, hogy azok is brit kolóniák voltak hosszú ideig. Végleges függetlenségét csak 1965-ben nyerte el, amikor 2 évi „közösködés” után leszakadt a mai Malajziáról. Innen ered a rejtett-nyílt ellenségeskedés a két ország között, ami egy-két beszélgetésem során a felszínre bukott. Kínai kolóniának van titulálva, pedig nem az. Nagyon sok maláj, tamil és egyéb kisebbség teszi színessé a helyet.

Ennyi elég is volt ebből helyből, és a harmadik reggel már nem vártam meg, hogy a többiek felébredjenek, hanem összepakoltam, és behúztam magam mögött az ajtót.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Szingapúr egyik 'fancy' szállodájának, a Hard Rock Hotelnak az egyik mini konferenciatermében gépelem ezeket a sorokat, de hogy hogyan kerültem ide Saigonból, az már magában egy kacifántos történet.

Tegnap végleg búcsút mondtam szeretett Vietnamomnak, a „nagyapámnak”, valamint Quocnak és Lynek, akik kijöttek velem a repülőtérre. A Ly szemében csillogó búcsúkönnyek mélyen megérintettek, csak így visszanézve kezdem igazán érezni, milyen közel nőttünk egymáshoz az elmúlt majdnem 5 hét alatt. Manit, a hátizsákot befóliáztattam, Maculindát – ez az új botom neve - pedig még Quoc csomagolta be gondosan, otthon. Hm, bizony egy újabb otthont hagytam magam mögött.

Alig két óra múlva rendben landoltam Szingapúr ultramodern repterén, a Changrin. Az útlevél-ellenőrzésnél még nem volt probléma, és Mani után a botomra is ráakadtam némi kérdezősködés után, amiről az előhalászott késemmel hámoztam le a gondosan rátekert rétegeket. Hogy ez a jelenet, vagy csak szimplán én szúrtam szemet a vámosoknak, az már mellékes. Elém jöttek, és kérték, hogy tegyem fel az átvilágítószalagra a felszerelésemet. Majd rákérdeztek, hogy van-e nálam kés. „Láttátok is” - adtam oda. Legnagyobb döbbenetemre az öreg 6 dolláros kést elkobozták, a tök ugyanolyan 120 dollárosat, amit a szüleim hoztak frissen, nálam hagyták, igaz, azt már cselesen lassan nyitottam ki, nem kipattintva. Körülbelül egy órás adminisztratív hercehurca következett, aminek a végén kaptam egy írásbeli figyelmeztetést, még egy ilyen vagy más szabálysértés, és irány a dutyi. Szingapúrban nem viccelnek, de erről bővebben később. Mindegy, egy kés a lecsóba, a másik maradt. Lehetett volna rosszabb is.
 Éjjel fél 2 lehetett, mire visszakaptam az útlevelemet udvarias mosolygások és kézfogások közepette, ami egyébként nagyon jellemző Szingapúrra. Egyből szállás után érdeklődtem, de a legolcsóbb opció is 50 dollár körül mozgott, amire még jött volna a taxiköltség, ez gyors döntésre sarkallt. A reptér előtti fedett tornácrendszer egyik félreeső részén terítettem le polifonomat, miután engedélyt kértem és kaptam a területért felelős rendőrtől. Villódzó reptéri fények, meleg, magas páratartalom és hangyák marad már örökre az emlékem az első szingapúri éjszakáról. De legalább nem voltak szúnyogok. Hajnalban vagy két órát sikerült is egyvégtében aludnom, már világosban ébredtem.

A még mindig szolgálatban levő rendőr döbbenettel vegyes értetlenséggel igazított útba, hogy merre is van a város - gyalog. Olyan kb. 20 km a 'downtown széle', ami neki nagyon messze, nekem jó kezdésnek. Én lassan belőttem az égtájakat, és nagyjából kinéztem az útvonalat a reptéren kapott térképen. Ennek lett a következménye az első pozitív élményem, ami miatt tulajdonképpen úgy döntöttem, hogy pár napot maradok. Az autópálya mellett bandukolva valószínűleg komoly zavart okozhattam a precíz helyi rendszerben, mert kb. 3 km után két, robogós rendőr húzódott le mellém. Persze a két 20 éves, 160 centis kölköt nem nagyon tudtam komolyan venni, így a szokásosnál is szélesebb mosollyal fogadtam őket. Ők is inkább érdekességnek élték meg az újabb szabálysértést, a vége közös fényképezkedés lett, meg az, hogy odarendeltek egy, a közelben levő vontató autót, aminek az alkudozásom értelmében a legközelebbi főútig kellett elvinnie, ahonnan már ismét gyalog folytathattam. Ám a búcsúzás előtt, az idősebbik muszlim férfi a kezembe nyomott 20 helyi dollárt, pedig alig töltöttünk el 5 percet együtt. Kár, hogy nem nézhettem bele a szemébe, mert a napszemüveg végig rajta volt. Kérdem én, hol van az a magyar vagy akár európai rendőr, aki egy eset végén pénzzel jutalmazza a szabálysértőt? Persze, tudom, hogy ez az Út ajándéka volt.

Kora délutánra már a belváros közelébe jutottam, az emberek mosolyogtak, integettek, egy alkalommal egy helyi férfival jó fél órát ücsörögtem egy tea fölött, miközben ő jó tanácsokkal látott el, és elmondta a legfontosabb szabálysértési szituációkat, amiről az ország híres. Elmaradt mögöttem egy nagyobb kínai kolónia, mire egy internetkávézót találtam, hogy kapcsolatba lépjek a reménybeli szállásadómmal a Couchsurfingről. A gép előtt jó hírek vártak, gyorsan válaszoltam a levelekre, aztán három órám volt, hogy elérjek a jó tucat kilométerre levő déli városrészbe, ekkor legalábbis még így gondoltam. Lefirkantottam a címet, és máris folytattam az utamat. Egyre magasabbak lettek az üvegépületek, a délután közepére már szinte nyakfájásom volt, ahogy ösztönösen nézegettem felfelé. Egyre inkább emlékeztetett egy másik helyre, ahol pont egy évvel korábban jártam: Dubaira.

Két, az irodaház előtt cigiző bankár, egy myanmari vendégmunkás és egy fiatal lány is megállított, és mindannyiszor udvariasan végigválaszolgattam az összes kérdést, de az idő egyre inkább szorított. Így alig fél óra járásra a céltól megálltam egy buszmegállóban, hogy időben odaérjek a nem is tudom hová. Mert a nő, akit útbaigazítás végett megkérdeztem, mondta, hogy a címmel valami nem stimmel, persze csak, hogy fokozza a pozitív értetlenségemet, kifizette a buszjegyemet, és én alig öt perccel később leszálltam a buszról Sentosa szigetén. Itt már bizonyos lett, hogy a cím rossz, és minthogy más lehetőségem nem maradt újból internet kellett. Persze, ez egy ilyen hipermodern városban nem egyszerű, mert mindenki az Iphone4-éről vagy az Itab-járól intézi az ügyeit, és ahhoz meg túlságosan rohan, hogy egy percnél tovább a rendelkezésemre bocsássa a kütyüjét. Mert egy percre 10-ből 10 odaadná...

Így vezettek a szórakozópark biztonsági őrei röpke kupaktanácskozás után fel a szállodához, ahol a mosolygós személyzet előbb bejuttatott a spa-részlegbe, hogy lezuhanyozzam, majd a rendelkezésemre bocsátották a fent említett mini konferenciatermet, benne négy komputerrel, nyomtatóval, meg persze egy pohár frissítő limonádéval. Ingyen. No, azt hiszem az elmúlt 24 óra történései elegendőnek bizonyultak, hogy utólag ne bánjam meg a döntésemet, hogy nem álltam egyből tovább.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

545. nap, Dalatból visszafelé az úton Saigonba. Ma pont másfél éve vagyok úton.

Egy hálóágyas modern buszon ütögetem éppen a billentyűt egy kölcsönkapott laptopon, tőlem fél méterre fekszik fogadott nagyapám, aki egyik legfontosabb szereplője volt a júliusi történéseknek. Estére érünk vissza a dél-vietnami hegyekből - egy másfélnapos kirándulás után - a nagyváros forgatagába, Ho Chi Minh Citybe. De minderről mindjárt picit bővebben.

Mint ahogy előre jeleztem, messze a legfontosabb élmény az volt, hogy szüleim ide repültek Dél-Vietnamba, hogy egy csodálatos és igen eseménydús két hetet töltsünk el együtt. Fehér homokos tengerpart mentén úszkáltunk Vietnam egyik nyaraló szigetén, a vietkong által kiépített földalatti alagútrendszerben kúsztunk denevérek között, bámultuk a naplementét az Angkor Park egyik királyi templomának tetején ücsörögve, felhajóztunk Saigonból, hogy ne csak az Andamán-, hanem a Dél-kínai-tenger vizében is megmártozzunk, félelmetes krokodilok tépték le a csalit az etető botjainkról egy mangrove erdő belsejében, de ami a legfontosabb, hogy együtt voltunk, nevettünk és beszélgettünk, végre nem skype-on keresztül, hanem élőben. Egyszóval kiélveztem minden egyes pillanatát az együtt töltött időnek.

De a szüleim visszarepültek, és én felébredtem az álomból. Azért nem maradtam teljesen árva, mert tulajdonképpen apám saigoni barátjának, Quocnak a családja befogadott, sokat lógtam náluk a szülők érkezése előtt is, és ők ugyebár maradtak. Mégsem csak miattuk, hanem a feleség, Ly papája miatt is gyönyörű emlékeket viszek majd tovább magammal, nála laktam az utóbbi hetekben. Persze Quocnak sem lehetek elég hálás, aki tanított, segített, és apám helyett is apám volt végig. Beszerzett vagy 6 pár különböző szandált és cipőt, hogy a legalkalmasabbakat vigyem magammal, járta velem a kikötőket, amikor még abban a hiú reményben éltem, hogy csak találok egy hajót Szingapúrba, vagy éppen együtt pöfékeltünk a vietnami jegeskávé fölött, hogy meséljen a vietnami-kínai politikai viszonyokról.

Az Öreg külön szót érdemel, hiszen a maga 91 évével, és a vele járó bölcsességgel, tudással igazi tanítómesterem volt. 30 évig volt diplomata, miután hű hazafi módjára végigszolgálta katonaként a két (a franciák, majd az amerikaiak elleni) háborút, mocsárba visszahúzódva a csapatával délen vagy még előtte északon a járásrendszer adminisztrációjának felelőseként. Napi két órát jógázik, folyékonyan beszél franciául (ez volt a közös nyelvünk) és angolul. Anno Mao Ce-tunggal vagy afrikai diktátorokkal tárgyalt, Charles de Gaulle is fogadta a delegációt, aminek az egyik szürke eminenciása volt. Szóval volt mit mesélnie, és én sokszor nem restelltem felkelni, hogy a hajnali edzés után vele reggelizzek, és kimerítően faggassam mindenféléről.

Talán gyerekesnek tűnhet, de akkor sem állom meg, hogy ne említsem meg a tábornok, azaz Villám nyugdíjba vonulását. Hű társam, a botom 15 ország és jó 28 ezer km után megérdemelten utazott vissza Magyarországra szüleimmel. Egyszer a szó szoros értelmében megmentette az életem, sok száz ember vette kézbe, a legérdemesebbek bele is vésték nevüket, több tízezer méregette gyanúsan vagy mosolyogva az elmúlt másfél év alatt. Utódja – holnap kell végleges döntést hoznom a nevét illetően – egy szép szál, mondhatni fickós meggyág szüleim kertjéből.

Saigon? Olyan, mint a többi nagyváros. Beleesett a globalizáció sikamlós vermébe, amit a „pénz nagyúr” vigyáz felülről. Történelme szinte semmi, lakossága és méretei annál nagyobbak. A város északi közigazgatási határát tegyed mondjuk Vácra, és akkor Soltvadkertnél még bőven városon belül vagy. A lányok? Igen, gyönyörűek. Rosszat meg nem akarok mondani senkiről.

És akkor a hogyantovábbról. Két nap múlva ilyenkor már a reptéren ücsörgök, hogy – jobb híján – repüljek délre, Szingapúrba, és esetleg onnan tovább másnap egyből Kuala Lumpurba, mert – ugyan akaratlanul, de - opciós jegyet vettem. Adok egy esélyt a Délkelet-Ázsia ‘business-hub’-jának, de közel sem vagyok biztos, hogy élni fog vele, kevesebb mint fél napot kap, hogy bizonyítson.

Ezer dologról mesélnék még szívesen, de kell hagynom valamit, amikorra hazaérek. Mert úton vagyok hazafelé, még ha nagyon hosszú is az az út. A szüleimmel való találkozás megerősítette bennem ezt a hitet.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Svetaketu apja kérésére egy érett gyümölcsöt hozott a fügefáról, és az apja imigyen szólt:
 - Vágjad félbe a gyümölcsöt, édes fiam.
 - Tessék, félbevágtam.
 - Mi van benne?
 - Számtalan aprócska mag.
 - Fogj egy magot, és azt is vágjad félbe.
 - Kettévágtam a magot is.
 - És mit látsz benne?
 - Semmit, az égvilágon semmit.
 - Oh, édes fiam, de az nem lehet, hogy ez a hatalmas fa a semmiből nőjön ki. Akkor is, ha a szemeddel nem látod azt a parányi valamit a magban, amiből szárba szökken ez az óriási fa, az a valami akkor is ott van. Az a parányi valami hatalmasabb mindennél, az a láthatatlan lelke mindennek, ami mindent átjár és körbefog. HIGGYÉL BENNE! Az a valami a kezdete és vége mindennek, Te magad is abból vagy édes fiam, Svetaketu. (Chandogya Upanishad)

Miért választottam ezt a tanmesét az indokínai zárszónak? Mert legerősebb váram a hitem, hitem abban a valamiben, Istenben, magamban, Bennetek. Az egész Utam egyetlen kulcsa, hogy az első pillanattól kezdve hittem az Útban, bár fogalmam sem volt róla, milyen is valójában. Hiszek benne, hogy mindenkiben benne van a jó, csak felszínre kell hozni, még ha sokszor oly nehéz is. A sok apró csoda csak azért történhetett meg velem, mert hittem, hogy lehetséges. Ha meg valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, annak is megvan az oka. Az az igazi próbája a hitünknek. De nem akarok túl spirituális lenni.

Én most eltűnök egy időre, Saigonban sok dolog vár rám, de a legfontosabb, hogy pár nap múlva érkeznek szüleim, akiknek köszönhetem ezt az egész csodálatos utazást. Velük leszek, és megpróbálom élvezni minden pillanatát az együtt töltött időnek. Reményeim szerint pár hét múlva már egy másik országból fogok jelentkezni, még magam sem vagyok benne biztos, hogy honnan.

Nektek nagyon köszönöm a kitartást, a biztató szavakat, leveleket, és igyekszem majd rászolgálni a jövőben is.

Higgyetek, és valóra válik! A vándor