„A journey is like marriage. The certain way to be wrong is to think you control it” – John Steinbeck.

Felsétáltam Csepelről Békásmegyerre. Illetve kb. ilyen volt, csak szingapúri kiadásban. Az „ország” déli végéből indulva késő délutánra elértem az északi határt. Az ebédszünetemet közben egy helyi tradíció tarkította. Egy idősebb nő dobált papírkötegeket egy füstölgő fémhordóba. Megszólítottam, és kedvesen válaszolt kérdéseimre. A ramadánnal esik egybe az ún. 'éhes szellemek' hónapja (ha jól gondolom kínai eredetű), akik pénzre – mi másra - éhesek. Ez azt jelenti, hogy játékpénzeket, papír aranyrudakat égetnek fémhordókban vagy fémrácsokon kielégítve az éhes szellemeket a jövendő évre, ezzel biztosítva anyagi jólétüket.

Szóval eljutottam a Woodland checkpointig, azaz a Szingapúrt Malajziával összekötő határátkelőig, majd a határ túloldalán nagy nehezen találtam egy olcsó hotelt, ahol egy a kérdéseimre válaszolni sem hajlandó nővel osztoztam egy szobán.

Másnap felkeltem, és mielőtt nekivágtam volna a maláj kalandnak, gondoltam még gyorsan leadok anyagot, és küldök hozzá fényképeket. Így egy kis hotel internetkávézójába ültem be, ahol leginkább a net lassúsága miatt több időt töltöttem, mint eredetileg terveztem. Ahogy vártam, hogy a képek lassan töltődjenek fel, ki-kimentem a hotel bejárata elé cigizni. Az egyik ilyen cigiszünet után kaptam észbe, hogy mekkora balfék voltam, a gép előtt otthagyott fényképezőm, és ami még rosszabb: a memóriakártyám az olvasómból eltűnt, ellopták.

Bosszúsan, mérgesen - leginkább magamra - léptem oda a recepcióhoz, és kértem vöröslő fejjel, hogy hívják a rendőrséget. Egy mosolygós asszony, akit korábban kb. takarítónőnek néztem, jött oda hozzám, és bemutatkozott, mint a hotel menedzsere, majd egyből hozzátette, hogy azonnal intézkedik, várjak egy kicsit. Én csak a hall egyik foteljába roskadtam, és próbáltam elemezni, mi mindent csináltam rosszul, és a legfontosabb figyelmeztetésem saját magam számára az volt, hogy vége a gondtalan indokínai életnek, ahol az emberek inkább becsületesek, tessék újból jobban résen lenni.

Csakhamar megérkezett a tulaj is, egy 25 éves nagyon szimpatikus és korrekt kínai srác, akinek volt hozzáférése a teljesen bekamerázott hotel felvételeihez. Alig negyedóra múlva már kinagyított képen néztük a két suhancot, hogy az utolsó cigiszünet alatt szépen zsebre teszik azt, ami az enyém - volt. És ekkor ahelyett, hogy a rendőrséget hívta volna Rokya, a menedzserasszony, mondta, hogy kövessem. Egy órás barangolás következett a környéken (én magamban még mindig tamáskodtam, hogy ennek mi értelme), ő úgy mondta, körbenézünk.

Luckytól (ő a tulaj) különváltunk, hogy a hotel háztömbjének a túloldalán később ismét találkozzunk, de akkor már ők tudták, hová megyünk. A hotellel párhuzamos főúton a számtalan DVD-eket árusító bolt egyikénél az asszony elővett egy 20 év körüli srácot, akit visszavittünk a hotelbe, ott Rokya keményen beolvasott neki, megmutatta a felvételeket, és alig fél óra múlva már meg is voltak a fiatal gyerekek. Ők jöttek maguktól, valami sokkal rosszabbtól (szerintem a körözéstől) tartva, mint elvinni a balhét. Egy milliós városban alig pár óra alatt elkapták a tolvajokat!!!

Én cserébe nem tettem rendőrségi feljelentést, hanem a kora este a hotelbe jött, szégyenkező szülőktől hajtottam be az amúgy széteső fényképezőm árát, ahol ott tartották az addig a tekintetüket felemelni sem merő sihedereket. Az egészet persze Rokyának köszönhetem, akiről, ill. a családjáról fog szólni a következő írásom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!