Az inkák éppolyan vérszomjas és kegyetlen, már-már barbár hódítók voltak, mint a spanyolok vagy bármely más „nagy nemzet” a történelem folyamán.

A faluünnepségeket, a fehér kalapos népet és Celendint úgy hagytam hátra, hogy volt két nap Cajamarcáig, ahová már hetekkel korábban kellett volna megérkeznem, ha nem lett volna a szerencsés kitérőm Amazonas tartományba, amiben biztos vagyok, hogy a legeslegjobb az egész országban, innen mar csak lefelé vezet az út több értelemben is.

Cajamarca volt az első igazi nagyváros Peruban, és lényegesen kellemesebbre sikerült a látogatásom, mint amire számítottam. Először is, mert Rafa barátom ott él, így az ő házában töltöttem az első két éjszakát, másrészt mert olcsó és jó ételekkel ( előreláthatólag megint csak utoljára Peruban) töltöttem fel bendőmet, de ami még fontosabb, hogy sikerült megjavíttatnom fényképezőmet, és még egy újabb, a tizenötödik pár cipőt is vettem.

Cajamarca tartományi székhely, nagyváros, mégis kevesebbe kerül egy jobb szállás ott, mint egy nevenincs kis faluban, ahol viszont alternatíva nincs általában, ha van legalább egy fizetős szállás, amit egy turista „mindig meg tud engedni magának” - legalábbis gondolja a helyi paraszt. Rögtön az első kis település, Namora is ilyen volt, ahova úgy jutottam el, hogy át kellett haladnom Ba’o del Inca-n, ami egy régi inka fürdőhely volt, a sziklak között előtörő termálvízre épülve. A következő településen, Llacamorán sem álltam meg (sokszor esem dilemmába délutánonként, hogy akkor most érdemes-e meg folytatni, vajon elérek-e a következő helységig sötétedés előtt). Az út mellett végtelen mennyiségben és változatban eukaliptuszok és kissé távolabb kőerdők tarkították még a másnapi gyaloglást is, helyenként hihetetlen formákat öltve, legalábbis egy-egy szögből nézve őket.

Cajabambába érkezvén csak épphogy megpihentem, már álltam is tovább, hiszen az ország térképére nézve még mindig egy helyben topogtam, holott már elszállt az első perui hónap is. Az elmúlt hetek sikerein felbuzdulva gondoltam, megint rövidítek, hiszen rendesen áttanulmányoztam a térképet, és arra jöttem rá, hogy kell lennie egy hegyi ösvénynek déli irányba. Hogy ez az ösvény létezik, még most sincsenek kétségeim, de soha nem találtam meg, úgy elvesztem, mint meg talán soha életemben. Cajabambából kiérve rögtön elindultam a helyiek instrukcióit követve a Laguna Sausacocha felé. Legalábbis ezt hittem. Mert mindenki nagyvonalúan rámondta, hogy „tovább egyenest”, mikor kérdeztem, hogy ez a jó irány-e. Órákat törtettem hegyen-völgyön átgázolva, hogy a déli kibukkanó napból jöjjek rá, valami nem stimmel (ugyebár a déli féltekén a nap kelet-északnyugat irányt jár be, dél fele van a hideg és a sötét). Délután volt, mire visszaértem kvázi a reggeli kiindulópontra, de legalább megint volt egy „íztévesztésem”. Jól emlékszem az első ilyen esetre ezen a kontinensen, és azóta egyszer-kétszer már megtréfált a természet végeérhetetlenül nagy íztárháza: amikor először kóstolsz meg valamit, nem tudod, hogy mi az, és a nagyon hasonló íz miatt mégis meg vagy győződve arról, hogy tudod, mit eszel. Ilyen volt, amikor először ettem sült banánt (platanót), és azt hittem, hogy krumplit eszem, vagy hasonló volt a „chocho”, egy hüvelyes növény elsőre, amikor azt hittem, babot eszem. No, fenn a hegyekben, egy parasztháznál egy tál numiát kaptam, aminek csak a pörköléstől feketébbre sült héja volt eltérő a földimogyorótól.

Ha már viszont elvesztettem a napot, akkor mindjárt nyerek kettőt - mondtam magamnak, és így egy kisbuszra felszállva még aznap délután elértem a lagúnáig, majd Huamachucóig, ami egy egészen komoly városkának tűnt elsőre, nem úgy a googlemaps-en, ami alapján három vályogkunyhónál többre nem számítottam. Hát meg arra, hogy a hostel falán még az este véletlenül kiszúrt poszter alapján fogom tenni egyik legérdekesebb felfedezésemet az elmúlt hónapokat illetően.

Az első és legfontosabb felfedezésem az ősi huamachuco kultúrát illetően az volt, hogy itt is élt egy nép, sőt virágzott sok évszázadon keresztül, mígnem megjelent az inka, a vérszomjas hódító, és minden bizonnyal a hódítók évezredes taktikáját követve úgy volt ezzel a kultúrával is, mint oly sok másikkal: „ez túl erős és büszke, hogy betörjem, ezért elpusztítom”. Így tulajdonképpen egyik napról a másikra (minden bizonnyal a 14. században) elsöpörték ezt a nem is gyenge és nem is kicsi népet úgy, hogy hírmondójuk sem maradt. Ez a magyarázata annak, hogy senki sem tud biztosat, hogy mikor és mi történt.

Humachuco városa 3165 méterrel a tengerszint felett fekszik. No, nekem innen kellett átvágnom két hegyen, hogy a harmadik tetejére, 3750 méter magasra felmásszak, és belépjek a hajdani fővárosba. A 250 hektáron (!) elterülő és négy közigazgatási egységre tagolódó várost a régészeti leletek szerint majdnem 2000, de legalább 1500 éve kezdték el építeni, hogy fénykorát nem sokkal az inka hódítás előtt érhesse el. Épen maradt épületet nem, de sok romos állapotban lévőt, számtalan falat és falrészletet, és még több beomlott egykori maradványt, illetve a mára már csak kőkupacként továbbélő egyéb építményt jártam körbe órákon keresztül. Szomorúan konstatáltam itt is, hogy Peru leletekben az egyik leggazdagabb ország a Földünkön, és az egyik, ahol a legkevésbé vigyáznak a teljes emberiség kulturális örökségének számító helyekre. A legjobb példa erre a régészeti lelőhelyeken szabadon legelésző barmok, melyek ürüléke biztosan nem segít a konzerválásban.

Lejöttem a hegyről, és este véreset köptem. Ezt jelnek tekintettem, elég volt az Andokból egy időre, végül is majd fél évet lehúztam hegyi kecskeként. Másnap egy új szakasz kezdődött.