Hol van a mi ízes nógrádi burgonyánkhoz képest, de a tény, az tény: a krumpli innen ered. Peru északi részéről beszélek, ahol azoknak, akik annyira nem kedvelik ezt a laktató zöldségfélét, nem ajánlom az idelátogatást, mert épp olyan krumpli túladagolásban szenvedhetnek, mint az Ázsia túlsó felén a rizst nem szeretők rizsből. Hozzá kell tennem, hogy sokat próbált ízlelőbimbóim sok zöldséggel így vannak: a magyar, olasz, francia vagy egyéb európai zöldségek sokkal teljesebb és harmonikusabb ízvilágot tárnak elénk, mint az őshazában honos testvéreik, talán a legjobb példa erre a Mexikóból származó paradicsom, de a lista nem ér itt véget, a kukorica, a paprika vagy a bab is idesorolandó. Nyilván vitatkozni erről sokáig lehetne, ez az én véleményem. Hogy is jön ez ide? Az elmúlt hetekben hány önjáró (maguktól tudjak már az utat, és kíséret nélkül szállítják a nehéz zsákokat) szamár és öszvér, illetve kalapos nénike vagy napbarnított parasztember haladt el mellettem krumpliszsákoktól roskadozva. A krumpli megterem a hidegebb és magasabb mikroklímákban, és ellentétben a többi gabonával, sokkal kevésbé kell gondozni. Így nem csoda, hogy mostanában nem egyszer krumplileves került elém reggelire, s nem múlt el olyan nap, hogy legalább háromszor ne ettem volna valamilyen formában krumplit.

Visszakanyarodva a félbehagyott kalandos napomhoz, 45 km-en legalább 2,5 km szintkülönbség lehetett aznap mögöttem, talán egy óra volt sötétedésig, amikor egyszer csak egy család, egy férfi, egy nő és egy kisgyerek bukkant ki az egyik kanyar után, és egyből megszólították a bottal járó fura jövevényt. Mikor kiderült, hogy Balsas a napi cél, igencsak meglepte őket, hiszen még vagy 15 km hiányzott, és bár tempóm gyors volt (lejtmenet, ha kilépek talán a 7km/h sebességet is tudom tartani), a vállalkozás bárgyúnak tűnhetett a szemükben, és szinte egyből felajánlották, hogy húzzam meg náluk magam éjszakára. A kis házig vezető néhány száz méteren inkább arra figyeltem, ahogy a sunyi korcs kutyájuk engem kerülgetett és morgott, mint a feltett kérdésekre. Volt okom rá, hiszen megpróbálta elkapni a lábam ismeretségünk második percében, szerencsére csak megkapott. Ám alighogy beléptünk a kertbe, előtört az ösztön, ami miatt ma már semmiképpen sem a kutya a kedvenc állatom, és tisztességesen megharapta a jobb vádlimat, egyik átkozott szemfoga rendes munkát végzett: véreztem rendesen. Ez azoknak a helyzeteknek az egyike, ami alapszituációban nem fordulhat elő, hiszen közel sem tudnak hozzám jönni, igazi kutyavadász lettem az évek alatt, de amikor egy kutya valakikhez tartozik, és nekem éppen szívességet tesznek, nem bántom őket; ismerjük a Fekete város ok-okozatát. Ázsia óta tudom, hogy az egyik legjobb módszer ilyenkor: le a cipzárat, és nem restellem, - fertőtlenítőszer híján - lepisiltem...

Reggel szitáló esőre ébredtem, hetek óta először, és még a reggeli előtt benyomtam vagy fél kilo narancsot es citromot, ami csak úgy nőtt a kertben, majd a reggeli végeztével hátam mögött hagytam a nem túl jó emlékű házat. Talán nem említettem, de Costa Ricát azért sem túl jó emlékekkel hagytam a hátam mögött, hiszen az általam bérelt lakásból mindenemet elvitték botostul-hátizsákostul-mindenestül, így második nagyra becsült botomat, Maculindát is örökre elvesztettem. Medellínbe érkezésemkor az első dolgom volt, hogy újra nekiálljak összeállítani a szükséges felszerelést. Mondanom sem kell, hogy fél évvel később sem teljes még a szett, a mai napig nem találtam megfelelő sátrat és szúnyoghálót.

Szerencsém volt, hogy szervezetem minden gond nélkül átvészelte az előző napi balesetet, és a friss seb nem akadályozott a gyaloglásban. Így kora délelőttre végre lenn voltam a völgyben, és több mint három hónap után ezer méter alá ereszkedtem, ez valami olyan érzés volt, mintha egy teljesítménynövelő drogot nyomtam volna be, szinte nem is éreztem, hogy gyalogolok. Így értem el újból a Marańon folyót, ami a határ Amazonas és Cajamarca tartomány között. Alighogy betértem egy frissítőre, jött az újabb segítség: épp egy Chelsea meccset nézett két férfi, akiket megszólítottam, és ők hamar felajánlották, hogy elvisznek Celendinig, ha már úgyis közös az úticél. Mindig mondom, és kitartok mellette: a foci a világ második legelterjedtebb nyelve.

Peru a világ tíz legjelentősebb aranykitermelője között volt a tavalyi évig, amikor is tömeges bányabezárások és tüntetések kezdődtek, hogy milyen sorrendben, ez több beszámoló után sem világos. Rögtön az elsőt megérkezésünk utáni első fél órában kaptam, amikor is újdonsült Rafa barátom (aki felhozott ismét 3000 körüli magasságba) egyik barátja mesélte a késői ebédnél, hogy sajnálatos módon az egyik unokatestvére is azok között az áldozatok között volt, akit kutya módjára agyonlőttek - központi utasításra -, amikor az emberek békés tüntetésen a főtérre vonultak. A következő napokban sokszor láttam a szlogent házak falára festve: „Agua si, oro no” (Vizet igen, aranyat nem). A tüntetések miatt az éves faluünnepség is elmaradt tavaly, és hát mit ad Isten, pont aznap érkeztem Celendinbe, amikor két év után a kis város teljes gőzzel készült elkezdeni a jó hétig tartó tömeges ünneplést. A faluünnep Mexikótól Chiléig a legfontosabb esemény a legkisebb település és a legnagyobb város életében is, ilyenkor csak az nem tancol hajnali háromkor a főtéren vagy ahol tud, nem is kissé illuminált állapotban, akinek igen jó kifogása van rá. És ha már épp ebbe csöppentem bele, akkor én is kivettem a részemet, bár én inkább a lányok és asszonyok megtáncoltatásában jeleskedtem, mintsem az általam annyira nem kedvelt sör ivásában, ami egyértelműen Peru nemzeti itala.

Szinten Rafa volt az, aki elmagyarázta a perui sörözés (valahogy így működik Ecuadorban is) részletes szabályait. Nem számít, hogy ketten vagy tizenketten vannak a társaságban, akkor is csak egy pohár van, ami jár körbe. Ám előbb az üveg jut el hozzád az előtted állótól, aki tölt az üvegből, majd átnyújtja az üveget, és felhörpinti a poharat, és csak ezután adja át a poharat neked. Ha túl keveset töltesz a pohárba, akkor azt fogják gondolni, hogy nem akarsz inni, ergo megsérted őket. Ha túl sokat, akkor hogy az ő pénzükön akarsz berúgni (szinte sohasem lesz alkalmad neked fizetni, az alkohol az csak úgy ott terem). Miután kiittad a poharat (az üveget ugyebár már továbbadtad), ki kell rázni belőle a habot, de ne maradjon benne sör, csak hab, mert akkor meg pazarolsz. Végül, ha nő következik utánad, akkor nem passzolod tovább az üveget, hanem miután te már ittál, töltesz neki valamivel kevesebbet, mint a férfiaknak, mert különben azt fogják gondolni, hogy le akarod itatni. No, ennyit az itteni sörkultúráról, egészségetekre!