„Ama sua, ama llula, ama cheklla.” (Ne lopj, ne hazudj, ne légy lusta; az inkák hármas aranyszabálya.)

Őszintén szólva, szinte semmi jót nem hallottam Peruról az elmúlt egy évben, annál több rosszat. Akik már jártak itt korábban, szinte kivétel nélkül pénzsóvár, az ideáramló turisták által elkényeztetett embereknek írták le a peruiakat. Aztán ahogy egyre közelebb kerültem a határhoz, nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy mégsem mindenkinek ilyen rossz a benyomása erről a népről. Ettől függetlenül próbáltam szajkózni magamban, hogy ne legyenek elvárásaim, se jók, se rosszak, majd lesz, ahogy lesz.

Még korábban, a három határátkelő közül a legkisebbet választottam, ami nem sokkal volt fejlettebb, mint mondjuk az Észak-Vietnam és Laosz közötti. Néhány házacska vagy inkább vityilló a folyócska két partján, ami Ecuadort és Perut választja el egymástól. Előbb belenyomták a kilépő pecsétet, majd a belépőt is az útlevelembe, és végül is 120 napos vízumot (egy hónappal többet a szokásosnál) kaptam az egyetlen, szigorú nőtől, aki egy faházban faggatott úticélomról a piros-fehér nemzeti zászló előtt ülve. A kérdés automatikusan vetődött fel: vajon szándékosan hagynak ilyen határátkelőket, ahol csak az nem csempészik át valamit, aki nem akar. Nyilvánvalóan ezen az egy határátkelőn évente tonnaszámra visznek át anyagot pitiáner drogcsempészek.

Maradék kevés dolláromat (ugyebár ez a hivatalos fizetőeszköz Ecuadorban) átváltottam új solra, és a kérdésre, hogy hol fogok legelőbb bankautomatát találni, annyit mondtak, hogy a legközelebbi városban, San Ignacióban. Nos, szó sem volt városról, de még városkáról sem, ez nekem még a falu kategória, ahova egy rozoga autóba hatan bepréselődve jutottunk el durván egy óra alatt. Itt derült ki, hogy bizony itt sem fogok pénzhez jutni, így ki motorostaxiztam a terminálra, ami egy üres telket jelentett, és vettem egy jegyet az első városig, ami jó 80 kilométerre eshetett San Ignaciótól. Az út pocsék minőségű volt, már este, sötétben érkeztünk meg.

Így csak Jaentől kezdtem gyalogolni, és persze egyből minden megváltozott. Többek között az útvonal is, így az eredeti Cutervo-Chota-Cajamarca útvonalból Bagua-Pedro Ruiz-Chachapoyas-Leymebamba-Celendin-Cajamarca lett. Na de ne szaladjunk ennyire előre. A Jaentől számított második napon egy véletlen fuvarnak köszönhettem, hogy végül is keletnek indulva Pedro Ruizban, azaz Peru Amazonas tartományának északi kisvároskájában kötöttem ki, ahol egyfelől a Chiclayo Tarapoto kelet-nyugati összekötő út, másfelől az Utcubamba folyó menten futó észak-déli főút fut össze.

Az autóban megtett kb. 150 km-en többek között átkeltem a Marańon folyón, ami az Amazonas egyik szülőága. A „legtrükkösebb” folyónak is nevezik, sebes sodrása és számtalan kanyargója-örvénye okán. A klíma és a növényzet teljesen megváltozott, ahogy leereszkedtünk a keleti Kordillerák utolsó nyúlványain, és hónapok óta először egyenes út feküdt előttem, amíg a szem ellátott. Elhaladtunk Peru egyik fő kőolaj-finomító telepe mellett is - az egyre fogyó Amazonas menti őserdőből szállítják ide vezetéken.

Még aznap reggel az győzött meg az útvonal-változtatásról, hogy láthatom a világ egyik legmagasabb, pontosabban a harmadik legnagyobb szintkülönbségű vízesését, és ehhez mindössze egy napi kemény gyaloglásra volt szükség. A főútról letérve, a hegyekbe beljebb és feljebb mászva dél körül pillantottam meg a felső kataraktát, majd nem sokkal később az alsót, a nagyobbat is. Kora délutánra értem fel a kis faluba, Cocachimbába, ahol a turisztikai irodában hagytam a felszerelésem, és már rohantam is fel, illetve inkább lefelé az ösvényen. Egy-két, már visszafelé tartó turistával is összefutottam, vagyis inkább átcsörtettem közöttük, éppen valami egzotikus madarat kukkoltak, bántam is én. Végül egyszer csak már egészen közel kibukkant, de ekkorra már a zúgás is jött vele.

Alámerészkedve szinte esett, pedig a száraz évszakban vagyunk, és a vízhozama most alig a harmada az esős évszakbelinek. Az alsó, a nagyobb hozzávetőlegesen János-hegy magasságú (530 m körül), míg a kisebbik, a felső Gellérthegy magasságú (240m). Utólag néztem meg, több listán nem is szerepel, a magyarázat az, hogy van egy ága, ami egyből továbbfolyik, ha van tetemes csapadék. Lenn állni alatta olyan, mint a zuhanyban, az ember szeme be se fogja rendesen a feje fölött erősen záródó sziklafal tetejét. Egy fél órát bóklásztam a kialakult kis lagúna partján, mire visszaindultam már rendesen benne jártunk a délutánban. Egy kifeszített sátor mellett elhaladtam jövet, így visszafelé menet nem volt olyan nagy meglepetés a három utazó forma, egy argentin páros és egy dán fiatal srác, akikkel együtt bandukoltunk vissza a falu irányába, miután megtudtam, hogy ők is ott szándékoznak tölteni az éjszakát. Végül is a főtér sarkán, az egyik ház kertjében verték fel újra a sátrukat, ami mellé én a matracomat és a hálózsákomat sokkal bátrabban terítettem ki. Az esti tábortűzön való főzés csak az első volt a közös estékből.