„A magnak vissza kell térnie a földbe, ott szétrohadnia, hogy az új élet belőle sarjadjon újra” - óegyiptomi közmondás.

Amikor 2003-ban ott álltam Hufu lenyűgöző piramisa alatt, azt gondoltam magamban, hogy ilyen kivételes kultúra, mint az óegyiptomi, csak egy lehet az emberiség történelmében. Tévedtem. Azóta álltam Perszepolisz elpusztíthatatlan és dicső falai alatt, amik Luxor égbetörő oszlopaival versenyeznek, ültem a Tadzs Mahal hűs márványkövein, ami éppúgy a szerelem örökérvényűségét hirdeti, mint Abu Szimbel legendás temploma, és legutóbb a chachák szívhez szóló kis múmiái ébresztettek bennem hasonló érzést, mint amikor II. Ramszesz szigorú főkoronája felett merengtem a kairói Egyiptomi Múzeumban.

Jobbára tehát hegyi ösvényeken jutottam el Leymebambába, ami két dologról ismeretes. Az egyik a közelben fekvő Laguna de los Condores, ami körülbelül egynapi járásra fekszik magasan a hegyekben, és a kilencvenes években itt bukkantak rá hegyi földművesek a múmiákra, a másik a múzeum, amit a városkán kívül nemzetközi adakozásból építettek fel, és ami a múmiákat és egyéb leleteket tárja az olyan laikusok elé, mint én.

A chachák és óegyiptomiak között azonban nem ér véget a hasonlóság a halottak mumifikálását illetően. A lagúna, egy hosszúkás tó éppoly szerepet töltött be, mint a Nílus: az egyik partján élték mindennapjaikat a chachák, a másik parton díszes, sziklafalba vájt temetkezési termekben helyezték az örök életre halottaikat. A velük együtt eltemetett használati tárgyak vagy a ruhák minősége éppúgy a társadalomban betöltött szerepüket fejezte ki az egyes halottaknak, mint Egyiptomban. És éppúgy a Napot tisztelték főistenként, mint Amon-Rét az óegyiptomiak.

Tüzetesen végigolvastam mindent a három teremből álló kis múzeumban, amit még nyitvatartási idő előtt külön nekem nyitottak ki, és délelőtt tizenegyre már újból úton is voltam, hogy ismét csak egyre emelkedjek. Útépítő járműveken kívül egész nap talán két teherautó haladhatott el mellettem, és ahogy közeledett az este, úgy hűlt vele a levegő. Az útépítők keltettek bennem némi új reményt, hogy a kanyar után jön még egy utolsó kis település a hágó előtt, ott érdemes az éjszakát töltenem. Végül is az iskola konyhájában terítettem ki hálózsákomat, hogy ott vacogjam végig a hideg éjszakát, aminek a végét a kakasok kukorékolása jelentette. Bár korán akartam indulni, a szomszédos parasztháznál darabig időztem, mert jött mindenki megnézni az idegent, aki a szomszédnál reggelizett krumplilevest és chiclayót, azaz cukrozott andoki tökfőzeléket.

Balsas volt a reménytelenül messzi napi cél, de ez eszembe sem jutott az első pár órában, mert piszkosul kellett küzdenem a hideggel, a magassággal és a köddel. Olyan 2800 méterről indulhattam, és 3200-on volt a hágó, de hányszor és hányszor hittem, hogy már elértem, pedig csak nem láttam előbbre 20-30 méternél a sűrű ködben. Egyszer egy olyat lökött rajtam egy „kis hegyi fuvallat”, hogy ösztönösen a földre dobtam magam. Aztán csak elértem a hágót, ahonnan erősen lejteni kezdett az út. Alig fél óra múlva a nap is kisütött, de hálásak is voltak érte elgémberedett ujjaim, kesztyűm nem lévén. Nyomtam neki, mert tudtam még messze a legközelebbi település, délre vagy 22 km mögöttem volt, de a falu még nagyon messze lenn a völgy mélyén. Láttam, ahogy kanyarog a szerpentin és kerestem a levágást, már tudtam az előző hét tapasztalatából, hogy előbb-utóbb meg kell pillantanom egy csapást, amit emberek és állatok egyaránt használnak. Jött is, nem haboztam, és jutalmam egy kis falucska lett (nem az, amit föntről láttam), ahol hálásan kanalaztam a levest és a bepanírozott-kisütött chochót, egy andokbeli babfélét. Itt mondták a következő levágást, amivel kb. jó tucat kilométert spóroltam az autóúthoz képest (mely közben aszfaltosra váltott). Délután négyre újabb 1500 métert ereszkedhettem az általam elkeresztelt „Pillangó” ösvényen, ahol egy tehénen és egy öreg anyókán kívül csak ezer és ezer pillangóval találkoztam. Ám itt még nem értek véget a napi izgalmak, de ez már a következő írás tárgya.