Szingapúr egyik 'fancy' szállodájának, a Hard Rock Hotelnak az egyik mini konferenciatermében gépelem ezeket a sorokat, de hogy hogyan kerültem ide Saigonból, az már magában egy kacifántos történet.

Tegnap végleg búcsút mondtam szeretett Vietnamomnak, a „nagyapámnak”, valamint Quocnak és Lynek, akik kijöttek velem a repülőtérre. A Ly szemében csillogó búcsúkönnyek mélyen megérintettek, csak így visszanézve kezdem igazán érezni, milyen közel nőttünk egymáshoz az elmúlt majdnem 5 hét alatt. Manit, a hátizsákot befóliáztattam, Maculindát – ez az új botom neve - pedig még Quoc csomagolta be gondosan, otthon. Hm, bizony egy újabb otthont hagytam magam mögött.

Alig két óra múlva rendben landoltam Szingapúr ultramodern repterén, a Changrin. Az útlevél-ellenőrzésnél még nem volt probléma, és Mani után a botomra is ráakadtam némi kérdezősködés után, amiről az előhalászott késemmel hámoztam le a gondosan rátekert rétegeket. Hogy ez a jelenet, vagy csak szimplán én szúrtam szemet a vámosoknak, az már mellékes. Elém jöttek, és kérték, hogy tegyem fel az átvilágítószalagra a felszerelésemet. Majd rákérdeztek, hogy van-e nálam kés. „Láttátok is” - adtam oda. Legnagyobb döbbenetemre az öreg 6 dolláros kést elkobozták, a tök ugyanolyan 120 dollárosat, amit a szüleim hoztak frissen, nálam hagyták, igaz, azt már cselesen lassan nyitottam ki, nem kipattintva. Körülbelül egy órás adminisztratív hercehurca következett, aminek a végén kaptam egy írásbeli figyelmeztetést, még egy ilyen vagy más szabálysértés, és irány a dutyi. Szingapúrban nem viccelnek, de erről bővebben később. Mindegy, egy kés a lecsóba, a másik maradt. Lehetett volna rosszabb is.
 Éjjel fél 2 lehetett, mire visszakaptam az útlevelemet udvarias mosolygások és kézfogások közepette, ami egyébként nagyon jellemző Szingapúrra. Egyből szállás után érdeklődtem, de a legolcsóbb opció is 50 dollár körül mozgott, amire még jött volna a taxiköltség, ez gyors döntésre sarkallt. A reptér előtti fedett tornácrendszer egyik félreeső részén terítettem le polifonomat, miután engedélyt kértem és kaptam a területért felelős rendőrtől. Villódzó reptéri fények, meleg, magas páratartalom és hangyák marad már örökre az emlékem az első szingapúri éjszakáról. De legalább nem voltak szúnyogok. Hajnalban vagy két órát sikerült is egyvégtében aludnom, már világosban ébredtem.

A még mindig szolgálatban levő rendőr döbbenettel vegyes értetlenséggel igazított útba, hogy merre is van a város - gyalog. Olyan kb. 20 km a 'downtown széle', ami neki nagyon messze, nekem jó kezdésnek. Én lassan belőttem az égtájakat, és nagyjából kinéztem az útvonalat a reptéren kapott térképen. Ennek lett a következménye az első pozitív élményem, ami miatt tulajdonképpen úgy döntöttem, hogy pár napot maradok. Az autópálya mellett bandukolva valószínűleg komoly zavart okozhattam a precíz helyi rendszerben, mert kb. 3 km után két, robogós rendőr húzódott le mellém. Persze a két 20 éves, 160 centis kölköt nem nagyon tudtam komolyan venni, így a szokásosnál is szélesebb mosollyal fogadtam őket. Ők is inkább érdekességnek élték meg az újabb szabálysértést, a vége közös fényképezkedés lett, meg az, hogy odarendeltek egy, a közelben levő vontató autót, aminek az alkudozásom értelmében a legközelebbi főútig kellett elvinnie, ahonnan már ismét gyalog folytathattam. Ám a búcsúzás előtt, az idősebbik muszlim férfi a kezembe nyomott 20 helyi dollárt, pedig alig töltöttünk el 5 percet együtt. Kár, hogy nem nézhettem bele a szemébe, mert a napszemüveg végig rajta volt. Kérdem én, hol van az a magyar vagy akár európai rendőr, aki egy eset végén pénzzel jutalmazza a szabálysértőt? Persze, tudom, hogy ez az Út ajándéka volt.

Kora délutánra már a belváros közelébe jutottam, az emberek mosolyogtak, integettek, egy alkalommal egy helyi férfival jó fél órát ücsörögtem egy tea fölött, miközben ő jó tanácsokkal látott el, és elmondta a legfontosabb szabálysértési szituációkat, amiről az ország híres. Elmaradt mögöttem egy nagyobb kínai kolónia, mire egy internetkávézót találtam, hogy kapcsolatba lépjek a reménybeli szállásadómmal a Couchsurfingről. A gép előtt jó hírek vártak, gyorsan válaszoltam a levelekre, aztán három órám volt, hogy elérjek a jó tucat kilométerre levő déli városrészbe, ekkor legalábbis még így gondoltam. Lefirkantottam a címet, és máris folytattam az utamat. Egyre magasabbak lettek az üvegépületek, a délután közepére már szinte nyakfájásom volt, ahogy ösztönösen nézegettem felfelé. Egyre inkább emlékeztetett egy másik helyre, ahol pont egy évvel korábban jártam: Dubaira.

Két, az irodaház előtt cigiző bankár, egy myanmari vendégmunkás és egy fiatal lány is megállított, és mindannyiszor udvariasan végigválaszolgattam az összes kérdést, de az idő egyre inkább szorított. Így alig fél óra járásra a céltól megálltam egy buszmegállóban, hogy időben odaérjek a nem is tudom hová. Mert a nő, akit útbaigazítás végett megkérdeztem, mondta, hogy a címmel valami nem stimmel, persze csak, hogy fokozza a pozitív értetlenségemet, kifizette a buszjegyemet, és én alig öt perccel később leszálltam a buszról Sentosa szigetén. Itt már bizonyos lett, hogy a cím rossz, és minthogy más lehetőségem nem maradt újból internet kellett. Persze, ez egy ilyen hipermodern városban nem egyszerű, mert mindenki az Iphone4-éről vagy az Itab-járól intézi az ügyeit, és ahhoz meg túlságosan rohan, hogy egy percnél tovább a rendelkezésemre bocsássa a kütyüjét. Mert egy percre 10-ből 10 odaadná...

Így vezettek a szórakozópark biztonsági őrei röpke kupaktanácskozás után fel a szállodához, ahol a mosolygós személyzet előbb bejuttatott a spa-részlegbe, hogy lezuhanyozzam, majd a rendelkezésemre bocsátották a fent említett mini konferenciatermet, benne négy komputerrel, nyomtatóval, meg persze egy pohár frissítő limonádéval. Ingyen. No, azt hiszem az elmúlt 24 óra történései elegendőnek bizonyultak, hogy utólag ne bánjam meg a döntésemet, hogy nem álltam egyből tovább.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!