Megvan a „Part” DiCaprióval? És megvan az első kocka, amikor a szigetet mutatják? Na, majdnem ilyen érzés volt befordulni a motorcsónakkal a két sziget közé.

Hálás vagyok Vinának azért, hogy befogadott. Ugyebár az ő meghívására azután költöztem hozzá – ahol, mint már korábban írtam, a mamájával élt kettesben –, hogy az orvosok sérvbajaim miatt szigorú pihenést írtak elő. A luxusvilla, különösen a medence nyilván olyan extra volt, aminél abban a helyzetben többet el sem tudtam volna képzelni. Csakhogy ő félreértelmezte ezt a helyzetet, jogokat formált rám, féltékenykedett, így egy nap összecsomagoltam, és eljöttem.

Igen, besokalltam Kuala Lumpurtól, szükségem volt a váltásra, még ha csak átmeneti időre is. Így egy spontán döntést követően felszálltunk Mittával, egy indonéz lánnyal egy éjszakai buszra, hogy másnap hajnalban Terengganuban, majd másfél órával később Kuala Besutban álljunk meg. Ez az álmos, csendes tengerparti városka az összeköttetés a híres Perhentian szigetekkel, ahol a következő két és fél napot töltöttem. A kikötői irodában hasamra ütve böktem rá egyre a sok szálláslehetőség közül, ide kértem, hogy vigyen a ferry.

Egy földi paradicsom, vagyis ami megmaradt belőle. A túlnépesedés egyik legnagyobb hátulütője - mindegy, hogy utazó szemmel nézem vagy sem -, hogy mindent olyan gyorsan felélünk, lepusztítunk, hogy az félelmetes. Nekem ne legyen egy 3 négyzetkilométeres szigeten telefonfülke! Különben is minek? Majdnem biztos vagyok benne, hogy én voltam az egyetlen ember a szigeten, akinél nem volt mobil.

Igazi fehér, aprószemcsés homok. Tiszta, selymes, kellemesen langyos-meleg, azúros-zöldesen játszó víz. És a tökéletes kontraszt a buja növényzet és az ég világoskékje között. Azt hiszem, a doki utasítását ezúttal kellőképpen betartottam, itt aztán lehetett intenzíven pihenni. A sziget romantikáját már a megérkezés pillanata is fokozta, mert a kompnak titulált nagyobb motorcsónak olyan 50 méterre megállt a parttól, a víz túlságosan sekélynek bizonyult, hogy azon a ponton túlhaladjon, és egy kisebb motoros ladikba kellett átszállnunk, hogy az meg egy jó tucat méterre álljon meg a parti fövenytől. Itt ki kellett ugrani a térdig érő vízbe, és kicaplatni a homokba.

A szállás tökéletes volt, kit érdekelt, hogy egy pár órát kellett várni, amíg becuccolhattunk a kis bungalóba, a paradicsomi látvány kárpótolt mindenért. Persze nem vártam meg, hogy szobában cseréljem le sortomat úszónadrágra, bebújtam egy pálmafa mögé, és mar benn is voltam a vízben. Úszószemüveg nélkül is szinte teljesen tisztán láttam a több méterre levő padozatot, sokáig nem is akaródzott kijönni a vízből. Az amúgy védett öböl nyugodt vizét csak a különböző szállítmányokkal érkező vagy turistákat hozó-vivő motorcsónakok hullámverése törte meg. A tökéletes környezetet tovább fokozták a helyi alapanyagokból nyugati szájízre szabott konyha, a folytonosan mosolygó és udvarias személyzet, a mindenki nevét elsőre megjegyző tulajdonosasszony a recepció mögött, és a - szokatlanul - barátságos és közvetlen vendégek. Valahogy mindenkire jótékonyan hatott a környezet. Az idő repült, és bar másnap vissza kellett volna indulnom, hogy felvegyem az útlevelem az indonéz vízummal a fővárosban, valahogy természetesnek tűnt, hogy ráér az még.

Ez inkább személyes, de talán egy bekezdést megér. A második nap délelőttjén épp egy frissítőt szürcsölgetem, amikor egy jóvágású, szőke férfi köszönt rám. Beszédbe elegyedtünk, és mint kiderült, egy igazi utazó ült az asztal másik oldalán. Nem sokkal utánam vágott neki az egyik nagy európai országból, hogy biciklivel verekedje át magát a Balkánon, a Kaukázuson, Közep-Ázsia „isztánjain”, hogy csak egy nagyon szerencsétlen baleset állítsa meg Dél-Kínában. Ez a száraz aspektusa a dolognak. Amiért különleges találkozás volt, az az, hogy majdnem 20 hónapos utazásom alatt először találkoztam valakivel, aki olyasmi, mint én: az egyetlen fegyvere a közvetlen és lehervaszthatatlan mosolya, legfőbb jellegzetessége a közvetlen stílusa, egyszerre alázatos és egoista, nemzetek-közi, és imádja a nőket, véletlenül sem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy bókoljon egyet. Csak éppen nálam sokkal jobb fényképész, valószínűleg a legjobb utazó- fotós, akinek a képeit valaha is láttam. Érdemes rákukkantani a honlapjára: www.bike-ambassador.com.

Ez a sziget valamiért vonzza a kalandorokat: már a visszafelé úton, az egyik KL-be tartó lánytól hallottam csak, hogy a szigeten dolgozik egy fiatal srác, aki 3 éve vágott neki az útnak, hasonlóképpen mint én, Európából, gyalogosan. Nevet nem tudok, nem találkoztam vele, így sajnos ez csak egy hír maradt. Buta kis egóm mégis megszeppent, hmm, sokat kell még meditálnom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!