Jó két hét késéssel írom ezeket a sorokat kellemesen zsibbadó fejjel a fájdalomcsillapítók jótékony hatása alatt. Még mindig itt vagyok Kuala Lumpurban, és a jelek szerint még maradok is egy darabig. Az utolsó 6 hét alatt az utazás egy eddig sem ismeretlen aspektusával kell(ett) szembenéznem. Milyen lebetegedni, és (lehetőleg) felépülni - távol az otthontól. Szinte mindenkiben kiépül az a bizonyos reflexológia, hogy ha nem jól érzi magát, beteg, valami baja van, akkor a prioritás a biztos menedék, azaz az otthon elérése. Ha fáj a fejed a munkahelyen, csak haza akarsz érni, ha beteg vagy, tudod melyik fiókból, melyik gyógyszert kell kivenni, vagy éppen milyen gyógyteát kell főzni, ne adj Isten a sarki patika meddig van nyitva, ha minden kötél szakad, akkor az ismerős háziorvostól vagy az ő ajánlására a specialistától várod a megváltást. Ha külföldön vagy, kihúzod, amíg hazaérsz, mert ott ismered a helyi viszonyokat, ott olcsóbb. A lényeg, hogy mindig az ismert és járt utat próbáljuk keresni, ha baj van. Ez velem is így volt, harminc éven keresztül.

A másik oldalon meg el kell ismernem, hogy sokadszor át kell értékelnem, hogy mire vagyok képes és mire nem. Szűk fél évvel ezelőtt Heimer Gyurinak (akinek többek között köszönhetem, hogy ez a blog létrejött) valami olyasmit írtam, hogy megtanultam öngyógyítani, a gyógyszerektől távol tartom magam. Ehhez képest több kapszulát kapkodtam be az utóbbi másfél hónap alatt, mint Amy Winehouse az öngyilkossági kísérleteinél összesen. Előbb jött egy krónikus sebfertőzés, aztán egy rejtélyes kor, ami agynak döntött (kilókat és a kondíciómat kérte a gyógyulásért cserébe), aztán a félig kiújult sérv, most legutoljára pedig, amikor már éppen kezdett visszatérni belém az erő, egy makacs fogfájás lepett meg.

Megérkezvén Kuala Lumpurba, másnap az első dolgom egy jó kórház felkeresése volt. A Gleaneagles (mely elvileg a legjobb a Malajziában) egy magánkórház, amit többek tanácsára tettem a lista élére. Hosszadalmas várakozás után végre orvos előtt voltam, aki legnagyobb meglepetésemre megnyugtatott, hogy diagnózisom helyes volt, van egy félig kiújult lágyéksérvem, de az izom nem szakadt át, így műtét nem szükséges. Viszont 4-6 hét intenzív pihenésre van szükségem. Még szerencse, hogy 90 napos vízumot kaptam. Persze belül ujjongtam, kétszer is kezet ráztam a dokival örömömben, már fel voltam készülve az operációra. Biztos, ami biztos alapon elmentem még egy másik kórházba is, hogy megerősítsenek jó kedvemben.

Akkor most mi az, hogy intenzíven pihenni? Azt az orvos elmondta érthetően, hogy semmilyen sport, ill. fizikai igénybevétel, kivéve az úszást. De hol lehet intenzíven pihenni? Otthon, a tengerparton, egy reszorton, esetleg egy jó hotelben. Vagy mondjuk meditálni egy ashramban. Tehát akkor a feladat az volt, hogy kerítsek egy olyan helyet, ahol intenzíven fogok pihenni. Mint mindig, ezúttal is egy nem várt segítség érkezett.

A fővárosba érkezésem utáni harmadik napon egy házi összejövetelen találtam magam, ahova egy éppen erre utazó magyar srácon keresztül keveredtem. A házigazda lány olyan rég nem ízlelt iráni zamatokat varázsolt az asztalra, hogy nem győztem dicsérni a vacsorát. A társaság igencsak vegyes volt, egy helyi lánnyal viszonylag sokat beszélgettem, aki nekem szegezte a kérdést, hol lakom. Egy olcsó hotelben - válaszoltam. 'Miért nem jössz ideiglenesen hozzám lakni?' - kérdezte.

Így esett, hogy másnap írtam neki, hogy szívesen élnék ajánlatával. Autóval jött értem Chinatownba, amit kicsit sem bántam, majd egy jó 40 perces kocsikázás után leparkoltunk egy elit kondomínium egyik villája előtt. Elkezdődött bonyolult kapcsolatom Vinával, mert így hívják a lányt.

Mindennek megvan a maga oka. Ahogy annak is, ha betegek vagyunk. Buddha négy igazsága jut eszembe, abból is az utolsó: van egy út, ami véget vet szenvedéseinknek.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!