Nagyjából annyival el lehetne ütni az egészet egy mondatban, hogy busszal Malakából Kuala Lumpurba mentem. Pedig valójában végtelenül sok minden történt, számtalan kis lényegtelen, de annál jellegzetesebb dolog, ami csak a tudatalattimba szokott csendben bekúszni. A buszpályaudvarra megérkezvén, meg kellett vennem a jegyet. Eljutni a megfelelő ablakig egyet jelent a nagyszínpaddal, mert bár próbálok nem tudomást venni róla, akkor is érzem, ahogy az emberek utánam fordulnak, hol derűsen, hol idegenkedve, pedig ránézésre csak annyiban térek el a többi turistától, hogy van egy hosszú bot a kezemben.

Miután hatalmas mázlival pont az utolsó jegyet kapom meg egy a fővárosba induló buszra (így nem kell újabb fél órát várnom), kell találnom egy megbízható valakit, akinél otthagyhatom a felszerelésem ideiglenes megőrzésre, amíg elmegyek vécére, és kerítek valami löncsöt. Egy Mcshake-et árusító lányt szúrok ki, aki rezignáltan bólint a kérdésemre, hogy vigyáz-e Manira és Maculindára, amíg a dolgomra megyek.

Egy órás várakozás után - ami alatt, mint olyan sokszor, képeket próbálok lőni paparazzi módra a hétköznapi emberek életéből egy-egy pillanatot kiragadva - már a buszra felszálló népek vagy éppen a búcsúztató rokonok között kiszúrok egy mikrofonhajú szemüveges srácot, aki bár helyi, jöhetne éppen Manhattanből is. Gondosan elhelyezem M&M-et a busz oldalában, miután egyeztettem a busz első ajtajánál álló férfivel, hogy biztosan a jó járatnál vagyok KL-be. Felszállok, és mit ad Isten, pont a mikrofon hajú srác mellé szól a jegyem. Kedvesen rám mosolyog, majd két kérdés után odanyújtja az egyik fülhallgatót, és kérdezi, hogy tetszik-e a zene. Így - valami hiphop slágert hallgatva - zuhanok mély álomba, miközben az utolsó gondolatfoszlányom az ablak és az előttem ülő asszony kendője kőzött repkedő légy, és a rám váró kórház között ingadozik. A következő kép az, amikor a busz már az újonnan épített buszpályaudvarra fordul be.

Kuala Lumpur, Malajzia fővárosa. Megérkezésemig semmit sem tudtam róla, azon kívül, hogy itt található a híres Petronas ikertorony. A dolgomat az komplikálta ezúttal, hogy a lehető leggyorsabban egy jó kórházat kellet találnom. Az a magyar lány, aki még hetekkel korábban levélben megkeresett, és felajánlotta a segítségét persze pont akkor tartózkodott az országon kívül, így hozzá nem fordulhattam valami támpontért. Maradt a szokványos turistamegoldás: taxival a turista negyedbe, az úgynevezett Chinatownba mentem, ahol stílszerűen egy kínai hotelre esett a választásom a számtalan
közül.

És ezzel kezdetét vette igencsak sokrétű történetem Kuala Lumpurban. Ja, még valami. Visszaestem a turisták világába, nem is áltatom magam, nagyon ilyen íze volt az elmúlt két és fél hónapnak. Higgyétek el, én várom a legjobban, hogy mikor lesz a turistából újra utazó.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!