Visszatérvén a földi paradicsomból, nem Kuala Lumpurba tartottam, hanem Cyberjayába, ahol néhány napot az egyetemi campus területén töltöttem. Cyberjaya egy újkeletű, mesterséges egyetemi városka, csatolmánya Putrajayának, egy szintén mesterséges városnak, ami a tulajdonképpeni közigazgatási fővárossá nőtte ki magát. A kormányépületek, minisztériumok jobbára már kiköltöztek ide, Bonn egy izgalmas hely ehhez képest.

Egyik este ennek ellenére körbevittek autóval, és az ún. új mecsetnél kértem, hogy várjanak meg, bekukkantok. Megfordultam egy pár mecsetben az elmúlt 2 évben, de ilyenben még nem. Több szempontból is tátva maradt a szám. Először is a méreteit illetően: mire a komplexum alá értem, olyan hangyának éreztem magam, mint amikor az ember Manhattanben sétál a felhőkarcolók között. Belépvén az egyik kapun, olyan érzésem támadt, mintha egy bevásárlóközpontban lennék. A modern világítás, a lift, a mozgólépcső (igen, kérem mozgólépcső) és a kétszintes parkoló a mecset alatt mind-mind ezt az érzést erősítette bennem. A főkupola alatti részben egyszerűen elvesztek az emberek, én nem is mentem a szélénél tovább, onnan fordultam vissza.

61 napos tartózkodásom után nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy egyetlen országot sem hagytam a hátam mögött olyan keserű szájízzel, mint Malajziát. Nyilvánvaló, hogy minden, amiről írok, az csak személyes tapasztalaton nyugszik, és szubjektív szemléletből fakad. Ezért, természetesen lehet vele egyet nem érteni. Bő két héttel ezelőtt egy hotelmenedzserrel beszélgetve fogalmazódott meg bennem konkrétan, ő is elismerte, hogy nem tudja megvédeni az ellenkező álláspontot, pedig Malajziában született es élt egész életében. Eszerint a társadalom három külső rétege a következő: az indonéz, az indiai és a kínai. Ha lehámozzuk őket, akkor igazán semmi sem marad. Valahogy én úgy voltam Malajziával: ha nincsenek az üde színfoltokat jelentő indonézek, indiaiak és kínaiak, akkor nagyítóval kell keresni olyan dolgot, ami nem „rohad” ebben az országban.

Tények. Az eredeti őslakosság, a baba-nyonyo épp olyan sikeresen „ki lett gyomlálva” és visszaszorítva, mint az aboriginek Ausztráliában. A nyelvük (bahasa) nem sajátjuk, hanem indonéz; a hivatalos vallás, az iszlám meg jó pár évszázad után is idegenként hat; az öltözködés mára a represszív közel-keleti és nyugati modern furcsa keveréke (volt szerencsém látni egy ősi falucskában a mára teljesen kihalt tradicionális öltözékeket), az étel-kultúra, ami oly híven tükröz egy országot, egy tájat, szörnyű csalódás, és még sorolhatnám.

Kuala Lumpur mindent felvonultat, amiért lehet nem szeretni egy nagyvárost, no de a másik oldal! Szingapúr, az utánzott és titkon gyűlölt példa minden léleknélkülisége megtalálható, de annak szofisztikált finomsága nélkül. Azt hiszem megedződtem Kairó, Delhi vagy Hanoi városokban, de sehol sem éreztem magam olyan veszélyben, mint Kuala Lumpurban. A múlt héten csak reflexeimnek köszönhettem, hogy egy autó nem ütött el, az utolsó pillanatban ugrottam félre az útjából. Az autók, buszok úgy közlekednek, mintha arra játszanának, hány gyalogost, motorost tudnak egy nap majdnem-elütni. Még a zászlójuk is majmolja az amerikait, és az hogy minden négyzetkilométerre 324 darab jut, ékes példája az identitás zavaruknak, illetve nem létező identitásuk felszínes kompenzálásának.

Tudom, könnyen a szememre lehet vetni, hogy ez nagyon negatív kép, s pusztán abból fakad, hogy a teljes tartózkodásomat tulajdonképpen végigbetegeskedem. És biztos van is benne valami. Meg hogy kényszerű pihenőre voltam ítélve.

Nem rágom tovább a csontot, Malajzia finoman szólva nem lett a szívem csücske, az első ország indulásom óta, ahová nem áll szándékomban visszatérni (itt most Nyugat-Malajziára gondolok, a borneói részt nem láttam és nem zárom ki, ahol az ország jó harmada terül el.) Ha másra nem, arra jó volt, hogy megtanuljam: az Úton tényleg csak magamra számíthatok. Még nem gyógyultam meg, de visszatért belém a tűz, vettem egy jegyet arra a kompra, mely Szumátrára, azaz Indonéziába repít, ahol a következő hónapokat szándékozom tölteni.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!