Simon Dávid a Föld körül

"- How many languages do you speak?

- What does it mean to speak a language?"

... Egy férfi, aki ránézésre az igazgató volt, intett, hogy ne csak a rácsok túloldalán álldogáljak, hanem kerüljek beljebb.  Szóval beléptem az udvarra, ezzel végleges káoszt okozva a nem éppen poroszos tornasorokban, a gyerekek pár perc alatt szét is széledtek, illetve elindultak hazafelé, de azért szinte mindegyikük külön-külön odajött az igazgatóhoz elköszönni - angolul.

Sorokhon, aki a fővárosban tanult angol irodalmat, és két évvel ezelőtt alapította ezt a magániskolát, éleslátásáról és realizmusáról tett tanúbizonyságot a röpke félóra alatt, amíg az esti kurzusok kezdődtek gimnazista korú fiatalok számára. Az egyik kisebb csoport óráján „konferált fel”, ahol két perc után át is vettem a szót. Az első percekben, az órát amúgy normálisan tartó kistanárnak próbáltam mutatni, hogy mennyire másképp is lehet elkezdeni beszélgetni a gyerekekkel, nem a dög unalmas „ígyhívnakésennyiévesvagyok” módszer a legcélravezetőbb. Ez arra is elég volt, hogy felmérjem, milyen szinten állnak az angollal. Az óra elrepült, a végére már ki tudja honnan jöttek az újabb és újabb kíváncsiskodók, a táblát visszanézve volt azon minden: világtérkép, sportágak, zenekarok és még számtalan dolog, ami egy fiatalt érdekelhet. Mégsem tudtam hova rakni a visszajelzést, amit másnap hallottam, hogy a gyerekek ragaszkodtak a megszokott „könyvből olvas a tanár, és én a mobilommal játszom” rendszerhez.

Merthogy az esti oskolazárás közben abban egyeztem meg Sorokhon-nal, hogy másnap visszajövök. Ő azt kérte tőlem, hogy adjak neki tanácsot, kritikát, én meg azzal kontráztam, hogy ahhoz több idő kell. Így váltunk el.

Másnap 8-kor (egy órával később, mint ahogy ígértem, de egyszerűen nem eresztett a kényelmes ágy) újra az iskolakapuban álltam, hogy nemsoká egy összevont órát tartsak az első 4 osztálynak. A fegyelem teljes hiánya szúrt szemet legjobban, később szóvá is tettem sok minden más mellett. Meg talán az, hogy a lányok félénkebbek, de ügyesebbek és gyorsabban tanulnak. Fél 11-kor fejeződött be a délelőtti tanítás, ami után a gyerekek - általában - biciklire pattannak, hogy az ebédet otthon, a családdal költsék el. A havi iskoladíj 6 dollár, amit körülbelül csak minden harmadik-negyedik család tud megengedni magának. A többieknek marad az ingyenes és szinte semmit nem érő állami iskola.

Délután viszont egyetemen tanítottam! Merthogy egy, csak úgy elejtett megjegyzésnek szántam, hogy délután szeretnék ellátogatni az egyetemre, amit még előző nap láttam elsuhanni az autó platóján ücsörögve. Sorokhon teljesen véletlenül heti 3 alkalommal angolt tanít a nyelvszakon (na ne egy ELTE-t tessék elképzelni) a Meanchay Universityn. Az első óra első felében még hallgatóként ültem a padban, a második feléről pedig lemaradtam, mert a dékán akart látni (de miután inkább a laptopja képernyőjét nézte, miközben beszélgettünk, hamar felálltam, és a büfében beszélgettem éppen lyukas órán lévő diákokkal), de a szünetre visszaérve egy pár, a teremben maradt diáknak kezdtem el néhány trükköt elmagyarázni az angol nyelv rejtelmeiről. Végül egy kétórás előadás lett a prefixekről és a suffixekről. A legtöbben csak tátott szájjal bámultak. Öt évig tanultam latint, általában bírom a latin nyelveket, de nem ez számított. Hanem az, hogyan is tudtam életemben először gyakorlatban előadni, mi az a módszeres nyelvtanulás. Amit én minden egyes új országban az új nyelvvel csinálok. Amiért egy hónap után többnyire azt kérdezik, hány éve élek az adott országban. A nagy taps az óra végén jól kitömte buta kis egómat, de ilyen is kell néha.

Késő este a visszavezető 2 km-en vaksötétben, Villám nélkül, kavicsokkal tartottam magamtól távol a láthatatlan és igen barátságtalan kutyákat.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeketSimon Dávidról!

"... such is the yin and yang of Cambodia, a country that inspires and confounds. Like an onion, the more layers you unravel, the more it makes you want to cry, but these are spontaneous tears, sometimes of sorrow, sometimes of joy"  - Lonely Planet.

Kevésbé dobogott a szívem, mint más határátlépéskor, annak ellenére, hogy ezúttal nem rendelkeztem előre vízummal, mint rendesen. Elköltve az utolsó thai reggelimet, a határig tartó 6 km-t még a hajnali friss levegőben tettem meg, hogy határnyitásra túl legyek az alig negyedórás procedúrán, aminek az eredménye egy újabb színes oldal lett az amúgy sem fekete-fehér útlevelemben. A kilépés és a belépés is zökkenőmentesen ment, a kambodzsai oldalon fényképezkedett velem a fél határőrség, és csak nem akartak tágítani a Guinness gondolatától, hiába mondtam, hogy sem a sört nem szeretem, sem rekordokért nem hajtok. Megkaptam a szükséges pecsétet, és átléptem a díszes kapu alatt, ami a Kambodzsai Királyságban volt hivatott köszönteni.

Rituálémat követve nagyot szippantottam a forró levegőből, és leguggoltam, áldását és engedélyét kérve minden helyi entitásnak, hogy baj nélkül engedjen át földjén. Megsuhogtattam Villámot a színpadiasság kedvéért, amivel azt értem el, hogy az addig köröttem gyűrűző taxi-, kisbusz- és tuk-tuk sofőrök alábbhagytak a kísérlettel, hogy meggyőzzenek, velük csinálom a legjobb vásárt. Pár km-be tellett, hogy kiérjek a poros és fullasztó határvárosból, amit a forgalom drasztikus csökkenése és a levegő tisztulása jelzett a legjobban. Egy rövid ebéd (bivalysült rizzsel és savanyúsággal, na, ilyesmit se ettem jó ideje) adta pihenő után alig fél órával már leplezetlenül előttem feküdt a síkság, amely útitársamul hivatott szolgálni a következő hetekben. Sehol még egy dombocska sem, ameddig a szem ellát.

Az első autó, ami megállt mellettem, egy rendőrautó volt. A benne ülő rendőrök az első percben még udvariasan, de erősen győzködtek, hogy nem biztos, hogy jó ötlet gyalogolni az ilyen nagy melegben. Két perc múlva már nem volt több kérdésük vagy jó tanácsuk, hanem szalutálva engedtek az utamra. A pár km múlva következő benzinkút pont kapóra jött, hogy feltöltsem hamar kiszáradó vízkészleteimet, és hogy megejtsem első nyelvleckémet a meglepően jól beszélő benzinkutas lánnyal.

Még mindig csak kora délután lehetett, élveztem a napsütést, és gondtalanul lépkedtem, amikor egy ismerős, rossz érzésre lettem figyelmes a jobb lábfejemnél. Lenéztem, és konstatáltam: jobb szandálom megadta magát, ennyit bírt a laoszi Luang Prabangtól idáig. Lehajoltam, kezembe vettem, hogy jobban szemügyre vegyem, mit is lehetne csinálni vele, amikor egy segédmotoros kerékpár lassított, és állt meg mellettem. Én - még mindig kezemben a fél pár szandállal - felpattantam, hogy a legközelebbi településen tegyenek ki, azt hittem, nem látom őket - egy férfit es egy nőt - többet. Még mindig tanácstalanul álltam, hogy akkor most mitévő legyek lábbeli kérdésben, amikor a segédmotoros megint mellém kanyarodott. Ezúttal a megoldással egy drót formájában. a férfi elvette a szandálomat, visszatette a helyére az elengedett pántot, szakértő mozdulatokkal átfúrta, odafogatta a talprészhez, majd visszaadta a kezembe. Közben a nő egy pohár gyümölcsshake-kel lepett meg, csak hogy ne érezzem magam teljesen idegennek. Újabb két perc múlva már nem voltak sehol, én csak szélesen vigyorogtam, hogy ezzel se volt sok gondom. Újabb mosolygós lány, khmerül számtalan újabb hasznos szó következett, hogy nemsoká újból úton találjam magam. Az első pár km után egy platós autó ablaka ereszkedett le, kérdezvén hova tartok. „A legközelebbi guesthouse-ig, mondtam, és már szálltam is fel a csomagtérre, hogy alig tíz perccel később már én szorítsak helyet a két szerzetesnek, akiket szintén az út szélén vett fel jótékony kedvű sofőröm.

Taktikailag nem volt rossz döntés elfogadni a fuvart, mert a következő 30 km-en nem nagyon láttam alkalmas helyet éjszakázásra, hacsak nem a parányi falvakat az út mentén. Amint megpillantottam az első vendégház feliratot, megállítottam az autót, megköszöntem a segítséget, és siettem ledobni a felszerelést, hogy körbenézzek az első napomon Kambodzsában. Ellátogattam a még korábban kiszúrt kolostorhoz, mely a kilométerekről kivehető sziklás dombok árnyékában feküdt. Késő délután, visszafelé baktatva megálltam egy általános iskola bejárata előtt, ahol a talpalatnyi udvaron kisiskolások sorakoztak és énekeltek. Egy férfi intett, és én beléptem az udvarra...

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Sokáig törtem a fejem, hogyan is kéne zárnom a thai fejezetet. Álljon itt kezdetnek egy pár héttel ezelőtti feljegyzésem. „No, azt azért nem gondoltam volna még hónapokkal ezelőtt sem, hogy kis utazó buddhaszobrom előtt fogok imádkozni esténként, mindössze egy magammal hozott kabalának tekintettem. Ha visszagondolok, hogy mennyire nem ízlett a Tibetben látott, ahogy akkor én fogalmaztam ’kirakatbuddhizmus’, és hogy ez az ellenérzés mennyire átalakult az utóbbi 4 ország alatt.”

Thaiföld adta a végső lökést, ami végleg elfogadtatta és megértette velem Siddharta herceg tanításait - az embereken keresztül. Sok, előttem elmondott bölcsességgel előjöhetnék, ám amit mindenképpen ki szeretnék hangsúlyozni az elmúlt pár hónap személyes tapasztalata alapján: a kultúra nem a könyvtárakban és múzeumokban, hanem az emberekben lakozik. Talán ez az a gondolat, amin újra át kéne rágnunk magunkat. Igenis megfér egymás mellett a pénz és a spiritualizmus, a materializmus és a transzcendencia, csak tudjuk, mikor, melyiket helyes előnyben részesíteni.

Az utolsó szakasz – Kabin Buritól Sa Kaeo-ig – legemlékezetesebb megállója egy templomnál esett, ám ezúttal egy katolikus templomnál. Jobb kéz felől lettem figyelmes egy modern épületre félre nem ismerhetően a kereszttel dekorálva. Kórusdal szüremlett ki a fotócellás, az ajtóüvegbe bibliai jeleneteket gravírozott ajtón keresztül, így megálltam. Egy fiatal lány jött ki elém, és invitált kedvesen a mi fogalmaink szerint inkább protestáns, azaz nagyon puritán stílusú templomhajóba. Ellentétben a mi templomaink ájtatos hangulatával itt egyfajta vidámságot, felszabadultságot éreztem a levegőben. Pap sehol, viszont egy mosolygós asszony a pulpituson, aki a szóló részeket énekli, mögötte egy jazzdobszett, ami mögé nemsoká le is ült egy fiatal srác, hogy egy gitárossal olyan koncertlégkört teremtsen seperc alatt, ami nehezebbé tette, hogy felálljak a székről. Épp amikor azon voltam, hogy finoman tudtukra adom, mehetnékem van, a fiatal lány belém karolt, és felvezetett a szószékre, hogy meséljek magamról. Nyilván nem része a klasszikus liturgiának az efféle rögtönzés, de ez a mintegy kéttucatnyi hívőt szemmel láthatóan cseppet sem zavarta.

Továbbálltam, hogy a nap legnagyobb részében csak merengjek az elmúlt harminc napon, miközben egymás után ürültek a vizes flakonok. Délutánra el is értem az utolsó várost, ahonnan a határ csak egy pár km. Itt egy nap pihenés és regenerálódás következett, rendbe tettem az egész legénységet, hiszen egy újabb, a 15. országra készülhettem.

Azt nehéz lenne sorra venni, hogy mennyi mindent tanított Thaiföld. Például azt, hogy igenis kellenek „jó” királyok egy országnak, jót, nagyon jót tesz az emberek önbecsülésének, általános hangulatának. Nekik például van egy királyuk (Bhumibol Adulyadej), akit félistenként imádnak. Fiatalon került trónra (pillanatnyilag a legrégebben, 1946 óta hivatalban levő király), akiről úgy tartják, évtizedekig járta az országot, ebédelt együtt a nép fiaival vagy fogott kezébe ásót-kapát, távol tartotta magát a napi politikától és a botrányoktól, de mindig mindenhol segített, ahol tudott. Azt is megtapasztaltam, hogy nemcsak Európában tartják a klérust helyenként egyenesen parazitának a társadalomra rakott anyagi terhe miatt, hanem buddhista országban is: a légkondicionált szobában való meditálást itt sem nézi mindenki jó szemmel. Nagy tanulság volt, hogy semmi nagy durranás nincs a thai konyhaművészetben, sőt, azt mondanám, hogy a lehetőségekhez és a hozzávalókhoz képest kifejezetten fantáziátlan, ne vegyük készpénznek, amit hallunk-látunk, annak nem sok köze van a valósághoz, az átlag thai nem eszik mindennap látványkonyha fogásokat.

Az ország egy sikeres fejezetét éli nem túl hosszú történelmének, ami persze nem szolgál okot arra, hogy mocskos és korrupt politikusaik (ahogy bárhol máshol is) terrorizálják a szomszédos országokat és azok békére vágyó határ menti lakosait. Négy szomszédja közül hárommal (Myanmar, Malajzia es Kambodzsa) igencsak feszült a viszony, a negyedik, Laosz egyszerűen csak nem mer ellentmondani a nagy szomszédnak. Ugyanakkor kevés olyan kulturált és civilizált népet láttam, mint a thai, ahol mindenkibe szorult egy kis finomság, egy kis kedvesség.

Nem jártam Phuketen, de tanítottam vidéki általános iskolában, nem láttam Khosa Muit, de aludtam szerzetesekkel, nem mentem Patthayára, de pakoltam cementes zsákokat - és ez így volt jó.

Thaiföld, jövök még vissza!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

“For my part, I travel not to go anywhere, but to go. I travel for travel’s sake. The great affair is to move” – Robert Louis Stevenson.

Nagyvárosban születtem, Londonban és Milánóban éltem, de hogy valaha is képes és hajlandó leszek újra egy betondzsungelhez láncolni magam, afelől vannak kétségeim. Persze, van egy csomó dolog, amit csak ott kaphatsz meg, de vajon ez boldoggá tesz? Minél több nagyvárost érintek, és minél több időt töltök kisebb vagy egészen piciny helyeken, egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy valós belső békére egyre alkalmatlanabbak a nagyvárosok ridegségük es embertelenségük okán.

A nagyváros mocskát kellett magamra vennem, hogy ismét áldjam az Utat. Hogy kimaradt a „floating market” és egyéb híres látnivalók, már nem érdekelt. Amikor Bangkokban eljött az ötödik nap, az Út szólított, és én tudtam, hogy egy-két nap, és elhagyom a várost, jóval előbb, mint azt eredetileg szándékoztam tenni.

Így is lett. Csak követtem a végeérhetetlenül hosszúnak tűnő Sukhomvit utat, mely a város szélére volt hivatott kivezetni. Hogy igazolódjon a feltevésem - miszerint a jóság a betonon nem él meg - el kellett érnem az első igazi külvárosi részt, ahová már nem minden esetben ér el a pénz mocskos keze. Egy felüljáró alatti kis nyitott étkezde, ill. a középkorú főnök egy ingyen ebéddel és egy zacskóban további elemózsiával (ez lett később a vacsorám) üdvözölt újra az Úton. Pedig csak az irányok és távolságok felől érdeklődtem gyerekes thai tudásommal.

Hogy mennyit gyalogoltam napestig, fogalmam sincs, mindenesetre alkonyatkor elkezdett esni. Behúzódtam egy autókereskedés teraszára, ami addigra már bezárt, de a biztonságiak békén hagytak legalább addig, amíg esett. Épp azon voltam, hogy két asztal között csak a hálózsákomban alszom, amikor figyelmeztettek, hogy ott nem aludhatok, a közeli buszmegállót javasolták... Szerencsémre az eső addigra már elállt. Persze, nem hallgattam rájuk, hanem 2-3 km-t tovább oldalogtam, és egy gyárkomplexum előtti füves részen vertem fel Menedéket, miután az őröktől megkérdeztem, hogy szabad-e. Az éjjel szerencsém volt: pár cseppen kívül az eső megkímélt, kipihenten ébredtem.

A biztonsági őrök és a munkába érkező munkások figyelme és mosolygása közepette bontottam tábort, és egy közeli gyors reggeli után nekiduráltam magam. Mint ilyenkor rendesen, lök el magától a civilizáció, és hív a természet, ilyenkor már a soksávos autópálya melletti kutyagolást is természetben való létnek veszem. Bang Bo, Bang Pakong és még valami, aminek a nevére nem emlékszem is a hátam mögött maradt, hogy estére elérjek egy olyan falut, amit mostanáig sem sikerült beazonosítanom a Googlemapsen. Az egyik benzinkúton csak rám erőszakoltak - no nem pénzért - egy Thaiföld térképet, hiába tiltakoztam, hogy innen már le se kell térnem a főútról a határig. Épp felkészületlenségem okán nem kanyarodtam délnek Chon Buri felé, hanem a helyes mellékutat átszelve elértem a 33-as utat.

Piszkosul meleg és a tökéletes belső béke, újabb képletes pénzadomány, valamint jó 40 km várt rám a következő nap, hogy elérjem aznapi „kabinomat”, azaz Kabin Burit. Ezzel durván 50 km-re megközelítettem a határt, ami azt jelentette, hogy eredeti számításaimhoz képest pont fele annyi idő alatt „végeztem” Thaifölddel.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Siimon Dávidról!

A szabad ég alatt, egyedül, sokszor társaságra vágyom, a városokban pedig hív a természet, csak újra úton akarok lenni. Azt hiszem, nagyon sokat kell még tanulnom magamról, hogy eljussak az egyensúlyi pontra, annak ellenére, hogy azt hiszem, nem vagyok egy elégedetlen típus – ma már.

Az első másfél napban érdeklődő ember lévén ellátogattam egy-két „kötelező” helyre. Ugyebár a szállás a folyó túlsó oldalán, azaz a város centrumán kívül esett, így átgyalogoltam a Chao Phrayán átívelő egyik hídon, hogy először a Nemzeti Múzeumban töltsem el a délelőttöt. Sokat megtudtam Thaiföld történelméről. Például azt, hogy Thaiföld valójában olyan, mint Magyarország (vagy bármely más ország), csak meg kell látni a hasonlóságokat. Éppúgy szenvedtek az elmúlt ezer év alatt a hódítók elnyomásától, ahogy mi, éppúgy volt egy „Mátyás királyuk” (Rama II), aki inkognitóban járta az országot, hogy jobban megértse az embereket, éppúgy büszkék kulturális örökségükre, és éppúgy ellenségesek a szomszédos országokkal szemben megint csak történelmi okokra visszavezethetően. Az is megerősítést nyert, hogy kultúrájuk hindu eredetű, és nyelvük egy olvasztótégely az Indokinai félszigeten.

Megtudtam, hogy miért nincs finom thai édesség (privát vélemény, de én a svájci csokihoz vagyok-voltam szokva), mert a portugálok hozták be az édesség fogalmát, ők eladdig a cukrot mindenhez adagolták (a mai napig a disznóhúshoz szinte kötelezően adnak cukrot, legyen az levesben vagy sütve). Az is kiderült, hogy Bangkok tegnap még egy szúnyoglepte falu volt, akkor alapították, amikor Kazinczy már kezdett ismertté válni, és Berzsenyi megírta már az ódáit. Aztán persze újabb kérdések is felmerültek: az elefántpárbajokban miért pávatollat használnak az állat irányítására, miért nem sikerült sohasem igazán legyőzniük Burmát, mikor mindenki mást igen, miért nem tanultak meg sakkozni sohasem (sem az indiait, sem a kínait, de még a délkelet–ázsiait sem rendesen), stb.

A múzeumtól alig egy kilométerre esett Bangkok leghíresebb látványossága, a Grand Palace, ami grandiózus, nekem már egyenesen túl csicsás stílusával joggal vonzza turisták százezreit. Itt szembesültem a hatalmas külföldi áradattal, és a velejáró negatívumokkal. Miután délután végre újból falon kívül voltam, besétáltam a közvetlenül mellette levő piacra, ahol némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy eszem egy tengerikütyü–levest. Rutinosan, direkt olyan helyet néztem ki magamnak, ahol csak helyieket láttam, és rámutattam az előttem álló férfi tányérjára, hogy olyat kérek. Helyszűke lévén pont vele ültem le egy asztalhoz, ő két perccel előttem végzett, az orrom előtt fizetett 30 bathot. Én két perccel később ugyanazért 42-t. Szóvá tettem egyszer, kétszer, majd beletörődve, hogy akkor is turista maradok, ha nem szeretem ezt az érzést, odaadtam a kért összeget. Még ellátogattam másnap a híres Wat Phra Kaew-be, hogy végleg elegem legyen a turistalátványosságokból - egy időre.

Mivel alapelvem, hogy őszintén, a dolgokat nem szépítve próbálom visszaadni utamat, kerek-perec kijelenthetem, hogy – kiéhezve – már amúgy is szórakozni vágytam Bangkokban. Hát a következő napokban bele is feledkeztem az élvezetek hajhászásába. És ezért nem is kellett messze mennem, ott volt az Overstay, s benne Jessy, egy könnyűvérű fiatal thai lány. És közben összemelegedtem egy-két szimpatikus arccal is: például Phillel, a ghánai alkalmazottal, az egyetlen emberrel a házban, aki mindig megőrzi józanságát (35 éves kora ellenére nem ivott még egy csepp alkoholt sem), de ahogy Enrico, a mindenféle keverék fogalmazott: „Phil is pure but not innocent”. Aztán ott volt Robert Kenyából, Ben, a meleg angol tanár, Franco németföldről, akinek Thaiföldig kellett jönnie, hogy rájöjjön, nem csak a fiúkat szereti, Oleg, az orosz informatikus, aki este hat körül szokott kelni - 'good morning' -, és számtalan egyéb jövő-menő figura.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!