“For my part, I travel not to go anywhere, but to go. I travel for travel’s sake. The great affair is to move” – Robert Louis Stevenson.

Nagyvárosban születtem, Londonban és Milánóban éltem, de hogy valaha is képes és hajlandó leszek újra egy betondzsungelhez láncolni magam, afelől vannak kétségeim. Persze, van egy csomó dolog, amit csak ott kaphatsz meg, de vajon ez boldoggá tesz? Minél több nagyvárost érintek, és minél több időt töltök kisebb vagy egészen piciny helyeken, egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy valós belső békére egyre alkalmatlanabbak a nagyvárosok ridegségük es embertelenségük okán.

A nagyváros mocskát kellett magamra vennem, hogy ismét áldjam az Utat. Hogy kimaradt a „floating market” és egyéb híres látnivalók, már nem érdekelt. Amikor Bangkokban eljött az ötödik nap, az Út szólított, és én tudtam, hogy egy-két nap, és elhagyom a várost, jóval előbb, mint azt eredetileg szándékoztam tenni.

Így is lett. Csak követtem a végeérhetetlenül hosszúnak tűnő Sukhomvit utat, mely a város szélére volt hivatott kivezetni. Hogy igazolódjon a feltevésem - miszerint a jóság a betonon nem él meg - el kellett érnem az első igazi külvárosi részt, ahová már nem minden esetben ér el a pénz mocskos keze. Egy felüljáró alatti kis nyitott étkezde, ill. a középkorú főnök egy ingyen ebéddel és egy zacskóban további elemózsiával (ez lett később a vacsorám) üdvözölt újra az Úton. Pedig csak az irányok és távolságok felől érdeklődtem gyerekes thai tudásommal.

Hogy mennyit gyalogoltam napestig, fogalmam sincs, mindenesetre alkonyatkor elkezdett esni. Behúzódtam egy autókereskedés teraszára, ami addigra már bezárt, de a biztonságiak békén hagytak legalább addig, amíg esett. Épp azon voltam, hogy két asztal között csak a hálózsákomban alszom, amikor figyelmeztettek, hogy ott nem aludhatok, a közeli buszmegállót javasolták... Szerencsémre az eső addigra már elállt. Persze, nem hallgattam rájuk, hanem 2-3 km-t tovább oldalogtam, és egy gyárkomplexum előtti füves részen vertem fel Menedéket, miután az őröktől megkérdeztem, hogy szabad-e. Az éjjel szerencsém volt: pár cseppen kívül az eső megkímélt, kipihenten ébredtem.

A biztonsági őrök és a munkába érkező munkások figyelme és mosolygása közepette bontottam tábort, és egy közeli gyors reggeli után nekiduráltam magam. Mint ilyenkor rendesen, lök el magától a civilizáció, és hív a természet, ilyenkor már a soksávos autópálya melletti kutyagolást is természetben való létnek veszem. Bang Bo, Bang Pakong és még valami, aminek a nevére nem emlékszem is a hátam mögött maradt, hogy estére elérjek egy olyan falut, amit mostanáig sem sikerült beazonosítanom a Googlemapsen. Az egyik benzinkúton csak rám erőszakoltak - no nem pénzért - egy Thaiföld térképet, hiába tiltakoztam, hogy innen már le se kell térnem a főútról a határig. Épp felkészületlenségem okán nem kanyarodtam délnek Chon Buri felé, hanem a helyes mellékutat átszelve elértem a 33-as utat.

Piszkosul meleg és a tökéletes belső béke, újabb képletes pénzadomány, valamint jó 40 km várt rám a következő nap, hogy elérjem aznapi „kabinomat”, azaz Kabin Burit. Ezzel durván 50 km-re megközelítettem a határt, ami azt jelentette, hogy eredeti számításaimhoz képest pont fele annyi idő alatt „végeztem” Thaifölddel.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Siimon Dávidról!