Sokáig törtem a fejem, hogyan is kéne zárnom a thai fejezetet. Álljon itt kezdetnek egy pár héttel ezelőtti feljegyzésem. „No, azt azért nem gondoltam volna még hónapokkal ezelőtt sem, hogy kis utazó buddhaszobrom előtt fogok imádkozni esténként, mindössze egy magammal hozott kabalának tekintettem. Ha visszagondolok, hogy mennyire nem ízlett a Tibetben látott, ahogy akkor én fogalmaztam ’kirakatbuddhizmus’, és hogy ez az ellenérzés mennyire átalakult az utóbbi 4 ország alatt.”

Thaiföld adta a végső lökést, ami végleg elfogadtatta és megértette velem Siddharta herceg tanításait - az embereken keresztül. Sok, előttem elmondott bölcsességgel előjöhetnék, ám amit mindenképpen ki szeretnék hangsúlyozni az elmúlt pár hónap személyes tapasztalata alapján: a kultúra nem a könyvtárakban és múzeumokban, hanem az emberekben lakozik. Talán ez az a gondolat, amin újra át kéne rágnunk magunkat. Igenis megfér egymás mellett a pénz és a spiritualizmus, a materializmus és a transzcendencia, csak tudjuk, mikor, melyiket helyes előnyben részesíteni.

Az utolsó szakasz – Kabin Buritól Sa Kaeo-ig – legemlékezetesebb megállója egy templomnál esett, ám ezúttal egy katolikus templomnál. Jobb kéz felől lettem figyelmes egy modern épületre félre nem ismerhetően a kereszttel dekorálva. Kórusdal szüremlett ki a fotócellás, az ajtóüvegbe bibliai jeleneteket gravírozott ajtón keresztül, így megálltam. Egy fiatal lány jött ki elém, és invitált kedvesen a mi fogalmaink szerint inkább protestáns, azaz nagyon puritán stílusú templomhajóba. Ellentétben a mi templomaink ájtatos hangulatával itt egyfajta vidámságot, felszabadultságot éreztem a levegőben. Pap sehol, viszont egy mosolygós asszony a pulpituson, aki a szóló részeket énekli, mögötte egy jazzdobszett, ami mögé nemsoká le is ült egy fiatal srác, hogy egy gitárossal olyan koncertlégkört teremtsen seperc alatt, ami nehezebbé tette, hogy felálljak a székről. Épp amikor azon voltam, hogy finoman tudtukra adom, mehetnékem van, a fiatal lány belém karolt, és felvezetett a szószékre, hogy meséljek magamról. Nyilván nem része a klasszikus liturgiának az efféle rögtönzés, de ez a mintegy kéttucatnyi hívőt szemmel láthatóan cseppet sem zavarta.

Továbbálltam, hogy a nap legnagyobb részében csak merengjek az elmúlt harminc napon, miközben egymás után ürültek a vizes flakonok. Délutánra el is értem az utolsó várost, ahonnan a határ csak egy pár km. Itt egy nap pihenés és regenerálódás következett, rendbe tettem az egész legénységet, hiszen egy újabb, a 15. országra készülhettem.

Azt nehéz lenne sorra venni, hogy mennyi mindent tanított Thaiföld. Például azt, hogy igenis kellenek „jó” királyok egy országnak, jót, nagyon jót tesz az emberek önbecsülésének, általános hangulatának. Nekik például van egy királyuk (Bhumibol Adulyadej), akit félistenként imádnak. Fiatalon került trónra (pillanatnyilag a legrégebben, 1946 óta hivatalban levő király), akiről úgy tartják, évtizedekig járta az országot, ebédelt együtt a nép fiaival vagy fogott kezébe ásót-kapát, távol tartotta magát a napi politikától és a botrányoktól, de mindig mindenhol segített, ahol tudott. Azt is megtapasztaltam, hogy nemcsak Európában tartják a klérust helyenként egyenesen parazitának a társadalomra rakott anyagi terhe miatt, hanem buddhista országban is: a légkondicionált szobában való meditálást itt sem nézi mindenki jó szemmel. Nagy tanulság volt, hogy semmi nagy durranás nincs a thai konyhaművészetben, sőt, azt mondanám, hogy a lehetőségekhez és a hozzávalókhoz képest kifejezetten fantáziátlan, ne vegyük készpénznek, amit hallunk-látunk, annak nem sok köze van a valósághoz, az átlag thai nem eszik mindennap látványkonyha fogásokat.

Az ország egy sikeres fejezetét éli nem túl hosszú történelmének, ami persze nem szolgál okot arra, hogy mocskos és korrupt politikusaik (ahogy bárhol máshol is) terrorizálják a szomszédos országokat és azok békére vágyó határ menti lakosait. Négy szomszédja közül hárommal (Myanmar, Malajzia es Kambodzsa) igencsak feszült a viszony, a negyedik, Laosz egyszerűen csak nem mer ellentmondani a nagy szomszédnak. Ugyanakkor kevés olyan kulturált és civilizált népet láttam, mint a thai, ahol mindenkibe szorult egy kis finomság, egy kis kedvesség.

Nem jártam Phuketen, de tanítottam vidéki általános iskolában, nem láttam Khosa Muit, de aludtam szerzetesekkel, nem mentem Patthayára, de pakoltam cementes zsákokat - és ez így volt jó.

Thaiföld, jövök még vissza!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!