Krung-dēvamahānagara amararatanakosindra mahindrāyudhyā mahātilakabhava navaratanarājadhānī purīramya uttamarājanivēsana mahāsthāna amaravimāna avatārasthitya shakrasdattiya  vishnukarmaprasiddhi - ez Bangkok hivatalos neve, azt hiszem, nem fér rá egy képeslapra.

„Csak az utat kell követni, az bevisz a városba, de én azt ajánlom, ülj fel egy buszra” - valami ilyesmit mondtak az emberek, amikor az irányok felől kérdezősködtem. A város nevének a hossza arányban áll méreteivel. De ezt csak akkor értettem meg, amikor még este 8-kor is 6-7 km-re és a folyónak az innenső oldalán voltam az egyetlen helytől, ahova - jobb híján - elszállásoltam magam egy ismerős tanácsát megfogadva. Hogy ezt helyesen tettem-e vagy sem, azt a következő napok történései voltak hivatottak eldönteni. Még annyit a történeti hűség kedvéért megemlítek, hogy a délután folyamán volt egy pont, amikor igencsak elveszettnek éreztem magam: a bankkártyámat nem fogadta el az automata, a családomból nem értem el senkit, nem volt egyetlen ismerős sem a városban, fogalmam sem volt, hol vagyok Bangkokon belül, és az ilyen nagyvárosokban támpont nélkül...

Ugyanakkor megtudtam, hogy a legfontosabb buddhista ünnep (visakah puja), Buddha születésének, megvilágosodásának és halálának napja pont a fővárosba érkezésemre esett. Innentől kezdve tudtam, hogy csak egy 'puja'-t kell elmondanom, és minden sínre kerül. Késő estére öröknek tűnő bolyongás után végre ráakadtam a helyre, ami a következő egy hétben főhadiszállásként és számtalan esemény színhelyeként szolgált.

Így hívják: Overstay. És ebben minden van, amit a helyről tudni kell. Ha egyszer beteszed a lábad, nehéz kiszabadulni belőle. Igaz, ehhez kell egy kis ütődöttség, bohóság, ami bennem meg is van. Normális ember kifordul a szagok, az állapotok és az emberek láttán. Persze én nem így tettem. Egy hippy-junky helyet kell elképzelni, igazi szubkulturális melegágyat. Egy hatszintes épületről van szó, ahol az utcaszinten van egy „bár-lounge”–szerűség, egy billiárdasztal, egy komplett dj pult. Az első emeleten van körülbelül 10 szoba, ahol a földre terített vékony matracon és a ventillátoron kívül az összegraffitizett, szétfirkált falak jelentik a „berendezést”. Igen, nem kicsit 'trainspotting-feeling', ez a kifejezés, amit kerestem. A harmadik szint egy háborús csatatér, ahol kifuserált dob-szettől szakadt bútorokon, bevásárlókocsin át egészen oda (nem) illő lim-lomokig minden megtalálható. Itt egy modern festő lakik, aki hol a fel-le járkáló ottlakókkal, hol sokszor örökké félkész festményeivel vált néhány szót. A negyedik emeleten van a dormitory azoknak, akiknek már minden mindegy: az egymásnak tolt emeletes ágyak semmi privátszférát nem engednek meg, nem beszélve a rekkenő hőségről, amin a ventillátorok sem tudnak segíteni. Az ötödik szint további pár szobát, használaton kívüli mosógépet és egyéb érdekességeket takar. Végül a legfelső, hatodik szint az, ahol napközben, délutánonként a tetőteraszra menekülve le lehet menni 'chi'-be. Érkezésem estéjén Yuwal, a Franciaországban nevelkedett rasta zsidó srác, aki a megteremtője ennek a poszt-Woodstock barlangnak, kijavított, hogy ne köszönjek jó estével, mert itt mindig 'good morning' a megfelelő köszönési forma. Akkor még csak sejtettem, hogy mire érti.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!