Amit Nyugaton kispórolnak a vizes palackokból, azt Keleten extra rátöltik. Ha arra jársz, vigyázz, amikor kinyitod, mert leöntöd magad.

A kelés megint nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Általában fotón meg szoktam örökíteni átmeneti szálláshelyeimet, ez volt a szándékom ezúttal is, ahogy kikecmeregtem Menedékből. A Kanton óta igencsak jó szolgáló masinám az előző napi ítéletidő és az éjszakai pára hatására nem volt hajlandó az élet jeleit mutatni.

Igencsak elkámpicsorodtam, gyorsan hátam mögött hagytam a rohamosztagot, akik éppen megjöttek az éjszakai műszakból. és a gyaloglásban kerestem vigasztalást. Egyfelől orroltam magamra, hogy 8 eurós helyett 250 eurósra sikeredett az éjszaka, másfelől próbáltam a 'be positive' látásmódot magamra erőltetni, nem dőlt össze a világ, ez csak egy fényképező.

Kellett valami mégis, amibe kapaszkodhatok, mert nem voltam a legjobb kedvemben. Hát kapaszkodót is kaptam, és egy olyan átmeneti útitársat is, aki a kapaszkodót adta. A hirtelen lefékezett üres platós teherautó és napszemüveges, baseball sapkás sofőrje, Ek lettek aznapi megmentőim. Miután tisztáztuk, hogy én Bangkokba tartok, ő meg éppen abba az irányba, együtt gyújtottunk rá egy cigire. Aztán a következő tíz percben teljesen összezavarodtam, mert a táblák tanúsága szerint pont az ellenkező irányba indultunk el. Ek elővett egy térképet, és megmutatta, hogy hova tartunk. Belenyugodtam, végül is ő van itthon. A következő három órában vagy újabb 150 km-t tudtam a hátam mögött, hogy már alig 115 km-re fővárostól ismét rossz felé forduljunk - gondoltam én.

Szűk negyedóra további zötykölődés után egyszer csak bekanyarodtunk egy hatalmas gyárterületre, ahova Ek jött a soros fuvarért. Vehette fuvardíjnak is, mindenesetre segíteni kezdtem a rakodómunkásoknak, akikkel fél óra alatt feldobáltunk 10 tonna cementes (vagyis mittudoménmilyen) zsákot a platóra. Megvendégelt még ebédre mielőtt elváltak útjaink, sőt a búcsú pillanatában kezembe nyomott egy ropogós százas bankót, felírta a telefonszámát, és a lelkemre kötötte, hogy ha bármire szükségem van, hívjam.

Alig másfél órát kellett battyognom, hogy beérjek a város centrumába, amiről csupán ezt jegyeztem fel: „A városnak, legalábbis a főút mentén, nincs lelke, egy betondzsungel, az emberek kevésbé mosolyognak, viszont gyanúsan meregetik Villámot”. A délután második felét – rossz szokásom szerint - egy internetkávézóban töltöttem, ahonnan már sötétedés után indultam szállást keresni. Ezúttal nem értem be az olcsóbb hotellel, amit elsőre találtam, a hetedik emeleti szobában legalább 35 fok volt, kérdeztem is, mennyit fizetnek, hogy itt aludjak, de nem értették a viccet. A következő nagy szálloda már megfelelt, de azért az utcára ugrottam le harapni valamit. Két papírvékony, villámsült 'rotit', az egyikbe tojást, a másikba mazsolát és cukrot kértem, nem is értette az asszonyság, miért nem a tojásoshoz kérek extra cukrot. Hiába ízlések-pofonok-szokások... A hotel bárjában feledkeztem bele a zongorista és a kellemes hangú hölgy duettjébe, és itt csak egy újabb feljegyzés: „Bizony az az egy méteres dobogó és a hangulatvilágítás mennyit tud dobni egy nőn...”

Bangkok már ott volt egy „köpésre”, az ágy kidobott hajnalban, és én robot üzemmódba kapcsoltam. Bár mi mást is lehet csinálni egy 8 sávos autópálya mellett gyalogolva, ami az ország két legfontosabb városát kapcsolja össze? A kilométerek fogytak, ahogy a kedvem is, hogy folytassam a benzingőz aktív belélegzését, így nem utasítottam vissza a fiatal pár ajánlatát, akik röpke egy óra alatt eldobtak a város szélére. Megérkeztem tehát Bangkokba, vagyis akkor még azt hittem, hogy már a városban vagyok.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!