A szabad ég alatt, egyedül, sokszor társaságra vágyom, a városokban pedig hív a természet, csak újra úton akarok lenni. Azt hiszem, nagyon sokat kell még tanulnom magamról, hogy eljussak az egyensúlyi pontra, annak ellenére, hogy azt hiszem, nem vagyok egy elégedetlen típus – ma már.

Az első másfél napban érdeklődő ember lévén ellátogattam egy-két „kötelező” helyre. Ugyebár a szállás a folyó túlsó oldalán, azaz a város centrumán kívül esett, így átgyalogoltam a Chao Phrayán átívelő egyik hídon, hogy először a Nemzeti Múzeumban töltsem el a délelőttöt. Sokat megtudtam Thaiföld történelméről. Például azt, hogy Thaiföld valójában olyan, mint Magyarország (vagy bármely más ország), csak meg kell látni a hasonlóságokat. Éppúgy szenvedtek az elmúlt ezer év alatt a hódítók elnyomásától, ahogy mi, éppúgy volt egy „Mátyás királyuk” (Rama II), aki inkognitóban járta az országot, hogy jobban megértse az embereket, éppúgy büszkék kulturális örökségükre, és éppúgy ellenségesek a szomszédos országokkal szemben megint csak történelmi okokra visszavezethetően. Az is megerősítést nyert, hogy kultúrájuk hindu eredetű, és nyelvük egy olvasztótégely az Indokinai félszigeten.

Megtudtam, hogy miért nincs finom thai édesség (privát vélemény, de én a svájci csokihoz vagyok-voltam szokva), mert a portugálok hozták be az édesség fogalmát, ők eladdig a cukrot mindenhez adagolták (a mai napig a disznóhúshoz szinte kötelezően adnak cukrot, legyen az levesben vagy sütve). Az is kiderült, hogy Bangkok tegnap még egy szúnyoglepte falu volt, akkor alapították, amikor Kazinczy már kezdett ismertté válni, és Berzsenyi megírta már az ódáit. Aztán persze újabb kérdések is felmerültek: az elefántpárbajokban miért pávatollat használnak az állat irányítására, miért nem sikerült sohasem igazán legyőzniük Burmát, mikor mindenki mást igen, miért nem tanultak meg sakkozni sohasem (sem az indiait, sem a kínait, de még a délkelet–ázsiait sem rendesen), stb.

A múzeumtól alig egy kilométerre esett Bangkok leghíresebb látványossága, a Grand Palace, ami grandiózus, nekem már egyenesen túl csicsás stílusával joggal vonzza turisták százezreit. Itt szembesültem a hatalmas külföldi áradattal, és a velejáró negatívumokkal. Miután délután végre újból falon kívül voltam, besétáltam a közvetlenül mellette levő piacra, ahol némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy eszem egy tengerikütyü–levest. Rutinosan, direkt olyan helyet néztem ki magamnak, ahol csak helyieket láttam, és rámutattam az előttem álló férfi tányérjára, hogy olyat kérek. Helyszűke lévén pont vele ültem le egy asztalhoz, ő két perccel előttem végzett, az orrom előtt fizetett 30 bathot. Én két perccel később ugyanazért 42-t. Szóvá tettem egyszer, kétszer, majd beletörődve, hogy akkor is turista maradok, ha nem szeretem ezt az érzést, odaadtam a kért összeget. Még ellátogattam másnap a híres Wat Phra Kaew-be, hogy végleg elegem legyen a turistalátványosságokból - egy időre.

Mivel alapelvem, hogy őszintén, a dolgokat nem szépítve próbálom visszaadni utamat, kerek-perec kijelenthetem, hogy – kiéhezve – már amúgy is szórakozni vágytam Bangkokban. Hát a következő napokban bele is feledkeztem az élvezetek hajhászásába. És ezért nem is kellett messze mennem, ott volt az Overstay, s benne Jessy, egy könnyűvérű fiatal thai lány. És közben összemelegedtem egy-két szimpatikus arccal is: például Phillel, a ghánai alkalmazottal, az egyetlen emberrel a házban, aki mindig megőrzi józanságát (35 éves kora ellenére nem ivott még egy csepp alkoholt sem), de ahogy Enrico, a mindenféle keverék fogalmazott: „Phil is pure but not innocent”. Aztán ott volt Robert Kenyából, Ben, a meleg angol tanár, Franco németföldről, akinek Thaiföldig kellett jönnie, hogy rájöjjön, nem csak a fiúkat szereti, Oleg, az orosz informatikus, aki este hat körül szokott kelni - 'good morning' -, és számtalan egyéb jövő-menő figura.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!