"... such is the yin and yang of Cambodia, a country that inspires and confounds. Like an onion, the more layers you unravel, the more it makes you want to cry, but these are spontaneous tears, sometimes of sorrow, sometimes of joy"  - Lonely Planet.

Kevésbé dobogott a szívem, mint más határátlépéskor, annak ellenére, hogy ezúttal nem rendelkeztem előre vízummal, mint rendesen. Elköltve az utolsó thai reggelimet, a határig tartó 6 km-t még a hajnali friss levegőben tettem meg, hogy határnyitásra túl legyek az alig negyedórás procedúrán, aminek az eredménye egy újabb színes oldal lett az amúgy sem fekete-fehér útlevelemben. A kilépés és a belépés is zökkenőmentesen ment, a kambodzsai oldalon fényképezkedett velem a fél határőrség, és csak nem akartak tágítani a Guinness gondolatától, hiába mondtam, hogy sem a sört nem szeretem, sem rekordokért nem hajtok. Megkaptam a szükséges pecsétet, és átléptem a díszes kapu alatt, ami a Kambodzsai Királyságban volt hivatott köszönteni.

Rituálémat követve nagyot szippantottam a forró levegőből, és leguggoltam, áldását és engedélyét kérve minden helyi entitásnak, hogy baj nélkül engedjen át földjén. Megsuhogtattam Villámot a színpadiasság kedvéért, amivel azt értem el, hogy az addig köröttem gyűrűző taxi-, kisbusz- és tuk-tuk sofőrök alábbhagytak a kísérlettel, hogy meggyőzzenek, velük csinálom a legjobb vásárt. Pár km-be tellett, hogy kiérjek a poros és fullasztó határvárosból, amit a forgalom drasztikus csökkenése és a levegő tisztulása jelzett a legjobban. Egy rövid ebéd (bivalysült rizzsel és savanyúsággal, na, ilyesmit se ettem jó ideje) adta pihenő után alig fél órával már leplezetlenül előttem feküdt a síkság, amely útitársamul hivatott szolgálni a következő hetekben. Sehol még egy dombocska sem, ameddig a szem ellát.

Az első autó, ami megállt mellettem, egy rendőrautó volt. A benne ülő rendőrök az első percben még udvariasan, de erősen győzködtek, hogy nem biztos, hogy jó ötlet gyalogolni az ilyen nagy melegben. Két perc múlva már nem volt több kérdésük vagy jó tanácsuk, hanem szalutálva engedtek az utamra. A pár km múlva következő benzinkút pont kapóra jött, hogy feltöltsem hamar kiszáradó vízkészleteimet, és hogy megejtsem első nyelvleckémet a meglepően jól beszélő benzinkutas lánnyal.

 

Még mindig csak kora délután lehetett, élveztem a napsütést, és gondtalanul lépkedtem, amikor egy ismerős, rossz érzésre lettem figyelmes a jobb lábfejemnél. Lenéztem, és konstatáltam: jobb szandálom megadta magát, ennyit bírt a laoszi Luang Prabangtól idáig. Lehajoltam, kezembe vettem, hogy jobban szemügyre vegyem, mit is lehetne csinálni vele, amikor egy segédmotoros kerékpár lassított, és állt meg mellettem. Én - még mindig kezemben a fél pár szandállal - felpattantam, hogy a legközelebbi településen tegyenek ki, azt hittem, nem látom őket - egy férfit es egy nőt - többet. Még mindig tanácstalanul álltam, hogy akkor most mitévő legyek lábbeli kérdésben, amikor a segédmotoros megint mellém kanyarodott. Ezúttal a megoldással egy drót formájában. a férfi elvette a szandálomat, visszatette a helyére az elengedett pántot, szakértő mozdulatokkal átfúrta, odafogatta a talprészhez, majd visszaadta a kezembe. Közben a nő egy pohár gyümölcsshake-kel lepett meg, csak hogy ne érezzem magam teljesen idegennek. Újabb két perc múlva már nem voltak sehol, én csak szélesen vigyorogtam, hogy ezzel se volt sok gondom. Újabb mosolygós lány, khmerül számtalan újabb hasznos szó következett, hogy nemsoká újból úton találjam magam. Az első pár km után egy platós autó ablaka ereszkedett le, kérdezvén hova tartok. „A legközelebbi guesthouse-ig, mondtam, és már szálltam is fel a csomagtérre, hogy alig tíz perccel később már én szorítsak helyet a két szerzetesnek, akiket szintén az út szélén vett fel jótékony kedvű sofőröm.

Taktikailag nem volt rossz döntés elfogadni a fuvart, mert a következő 30 km-en nem nagyon láttam alkalmas helyet éjszakázásra, hacsak nem a parányi falvakat az út mentén. Amint megpillantottam az első vendégház feliratot, megállítottam az autót, megköszöntem a segítséget, és siettem ledobni a felszerelést, hogy körbenézzek az első napomon Kambodzsában. Ellátogattam a még korábban kiszúrt kolostorhoz, mely a kilométerekről kivehető sziklás dombok árnyékában feküdt. Késő délután, visszafelé baktatva megálltam egy általános iskola bejárata előtt, ahol a talpalatnyi udvaron kisiskolások sorakoztak és énekeltek. Egy férfi intett, és én beléptem az udvarra...

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!