Temple. House of God and as such it belongs to Him, not to any people.

Minden nappal új remény is virrad. Nem érdekelt már, hogy jó 60 kilométerrel visszavetettek, csak a célt láttam magam előtt, és mint tudjuk, a cél szentesíti az eszközt. Ezért már a rendőrökkel közösen eltöltött reggeli közben tudtam, hogy azonnal stoppolni fogok, és legalább Anlong Vengig eljutok aznap. Előbb egy cukornádat szállító kisteherautót sikerült megfognom, ahol négy gyerkőccel osztozkodtam a platón, akik nagyon élvezték, ahogy a 3 zöldmangóval zsonglőrködtem nekik. Az első fuvar a 67-es útig dobott vissza, a következővel már az aznapi célt is elértem.

Hogy mi az, ami legjobban megragadt ebből a kisvárosból? A sötét, szomorú története. A Kambodzsát Thaiföldtől elválasztó, nyugat-keleti irányban húzódó hegyvonulat lábánál fekszik, és mint ilyen, a khmer kommunisták első és utolsó állásaként szolgált. A hírhedt-rettegett 'khmer rouge' több szörnyűséget követett el ezen a környéken, mint bárhol máshol az országban. 1979-ben még 3000 ártatlan embernek kellett meghalnia egy kivégző táborban, a tömegsírt megtalálták, de kihantolása még hátravan. Pol Pot sajnos túl jó munkát végzett: az emberek arcán a barázdák árulkodtak a közelmúlt szörnyűségeiről, sem a Coca-Cola hirdetések, sem a teljesen felesleges ENSZ-dzsipek nem tudtak elrejteni az igazságot: az ország még nagyon hosszú ideig nem fogja kiheverni ezt a traumát.

A másnap - miután a tartomány egyetlen fabódé internetkávézójából életjelet adtam magamról öt nap után - a gyaloglás és stoppolás kiegyenlített harcából hozta ki a legtöbbet: elrepített Chang Klangig. Találtam egy egyszerű vendégházat, ahonnan már csak vacsorázni mozdultam ki a 60 méterre se levő étkezdéig, és még így is gatyáig áztam - esernyővel a kezemben. A kiskatona - aki a családjával üzemelteti a helyet, felajánlotta, hogy 10 dollár ellenében másnap 5-kor értem jön, hogy felvigyen a durván 30 km-re levő templomhoz, majd onnan le is hozzon. Más választásom nem lévén, elfogadtam az ajánlatát. Másnap Preah Vihear, Délkelet-Ázsia egyik legrégebbi - a 7. sz. elején épült - és legkülönlegesebb temploma várt rám.

Nyugtalanul aludtam, és nem hajnalban, hanem még éjjel ébredtem, és már nem tudtam visszaaludni. Végtelenül izgatott voltam, hosszú hónapok óta nem éreztem ilyet, igazi kaland szaga volt a napnak. Végül is nem Johnny, a kiskatona, hanem valami embere jött értem 5-kor, én már türelmetlenül vártam kinn, a vendégház lépcsőjén. Rögtön indultunk, és alig pár km múlva megállítottak egy katonai ellenőrzőpontnál, ahonnan csak pár kérdés megválaszolása után engedtek tovább. A táj körülöttünk buja zöldbe bújt, erdő borította a hegyeket és lábaikat.

Az egész 25 km-es határzóna egy nagy katonai bázis: barakkok, ágyúállások, laktanyák, lövészárkok és mindenféle kisebb katonai épületek egymás hegyen-hátán, sokszor beépülve a még mindig erős természetbe.

Újabb ellenőrzőpontok következtek, majd olyan negyedóra múlva nagyot dobbant a szívem: végre megpillantottam a hegyet, amely a templomot rejtegette, amihez egy titkos fogadalmam köt. Csak a szoknyáját, talán az alsó 200 métert lehetett látni, afelett tejszerű felhőréteg terpeszkedett teljesen misztikussá téve az amúgy is különleges helyet. Balra, nyugatnak, majd ismét északnak fordultunk, hogy elkezdődjön a kaptató. Egy-egy rövidebb szakasztól eltekintve sárgás-vöröses sáron kellett felkorcsolyáznunk, táncolt a motor feneke rendesen. Újabb és újabb fedezékek, bunkerek maradtak el mellettünk, és katonák feleltek vissza fejbiccentéseimre. Időnként kifejezetten meredekké vált az út, volt olyan vízmosás, ami miatt le is kellett szállnom a motorról.

Aztán az utolsó 'checkpointtól' már nem lehetett motorral továbbmenni, így egyedül folytattam gyalog. A fuvarosommal abban egyeztem meg, hogy pár óra múlva ugyanitt találkozunk. Sejtelmes köd ülte meg az egyébként vadregényes hegyet. Az út - amit az évezredek alatt lefolyt monszunesővíz, a nap és a szél, valamint az ember- és állatforgalom alakított ki - vörös-sárga üledékes kőszőnyeg volt. Zászlósuhogás, emberi munka távoli zaja hallatszott, de a 30-40 m-es látótávolság miatt sokszor nem láttam semmit. Hát a napfelkeltének lőttek, gondoltam magamban, miközben további katonai jelenlét alig kivehető jelei mutatkoztak az út két oldalán.

15 percnyi kaptató után egyszer csak egy épület végének a vonalai rajzolódtak ki a sűrű ködben. Egészen közel kellett mennem, hogy rájöjjek, ott állok a templomnál. Leborultam a sarkához, majdnem sírtam. [Azt szoktam mondani, hogy Indiában váltam utazóvá. Úgy éreztem elértem a következő szintet. Preah Vihearnal értem világutazóvá.] Ahogy szép lassan elkezdtem kőről kőre, motívumról motívumra, helységről helységre járni a komplexumot, szép lassan rajzolódott ki hosszúkás alakzata. A templom főhajója mellett egy különös kompozícióra lettem figyelmes: egy négyzet alakú kis toronyszentély jó 4-5 m magas tetején egy hatalmas bokorfa ült. Betuszkoltam magam a szűk bejáraton, de benn sem volt sokkal tágasabb. Felnézve, fantasztikus harmóniában futottak fel egymás mellett a karomnyi vastag gyökerek. Meggyújtottam 5, külön erre az alkalomra tartogatott orchidea füstölőt ötünkért (a családomért).

Aztán amikor azt hittem, hogy végeztem a templommal, következett az újabb meglepetés. Az épület túlsó végén egy kiskatonába futottam, akit megkértem, hogy lőjön rólam két képet. A templom túloldalán visszakerülve bal kéz felől újabb épületet vettem ki. Közelebb érvén esett csak le a tantusz: a fényképek és az alaprajz alapján, amit még egyszer korábban láttam, egyből összeállt előttem a teljes kép. Amiről azt hittem, hogy maga a templom, csak az előszentély volt, az igazi nagy csak most következett!!! Bámulatos falreliefek, Vishnu(?) képei minden ajtó felett, oroszlán és naga őrök sorokban és tonnás kődarabok félig besüllyedve a talajba. Egy egész épen fennmaradt meditációs fedett folyosó futott körbe, és a nagy középső kőhalom alatt az alig pár négyzetméteres főszentély egy arany buddhaszoborral volt az utolsó, abszolút ráadás. Felmásztam a sokméteres kőrakás legtetejére, ám így se láttam be az egészet a még mindig tejfölös köd miatt.

Amikor már tényleg végeztem - vagy jó két órát tölthettem el teljesen egyedül, senkitől és semmitől sem zavartatva -, végre elkezdtem visszafelé sétálni. Furcsa érzés volt, belül, legbelül egy nagyon fontos mérföldkő. A katonák és a valós háborús hangulat rányomta a bélyegét az egészre, maradt bennem valami rossz érzés, ám valahogy más emberként jöttem le a hegyről.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!