„All travel has its advantages. If the passenger visits better countries, he may learn to improve his own. And if fortune carries him to worse, he may learn to enjoy it” – Samuel Johnson.

Szóval lejöttem a hegyről, a motorosom is előkerült némi várakozás után, amit kiskatonák társaságában töltöttem, akik 4 és fél perc alatt elszívták a teljes doboz cigarettámat. A lefelé úton életemben először láttam valódi aknadetektoros katonákat, más, mint filmen nézve. Visszaérve a faluba, gyorsan összepakoltam a felszerelésem, teletömtem bendőmet, és kisétáltam a körforgalomig, ahol döntenem kellett, a pénzem megint elfogyott. Így két lehetőség közül választhattam: vagy vissza, a 230 km-re levő Siem Riepbe, vagy a majdnem dupla annyira eső Phnom Penhbe. Vízumomból alig 10 nap maradt hátra, és még előttem volt sok száz kilométer, a bő 4 hónapos indokínai túrám a végéhez közeledett, legalábbis, ami a gyaloglás részét illeti.

Autóba pattantam - igen, egy taxiba, először az 500 nap alatt -, és pár óra múlva nagy könnyebbséget jelentett, amikor az automata egy köteg friss dollárt köpött ki a markomba már Siem Reap belvárosában. Kambodzsa kiszolgáltatott helyzetére jellemző, hogy nincs monetáris rendszere, az a pár ATM, ami csak a 3-4 legnagyobb városban akad, nem ad rielt, csak amerikai bankókat... Nagyon furcsa érzés volt visszatérni valahova, ilyenből is az első alkalom volt utam során. A vendégház, amit alig egy héttel korábban hagytam ott, akárcsak maga a város, ismerősként fogadott, de már semmi dolgom nem volt itt, így másnap reggel továbbálltam.

A következő két nap viszonylag eseménytelenül telt, és bár a főváros még csak most következett, de én lélekben már máshol jártam. A főváros felé félúton fekszik Kampong Thom, ahova már ismét nem csak gyalogolva jutottam el, ami persze szinte teljesen elveszi az igazi utazás varázsát, de az idő vészesen fogyott. Egy olyan se íze, se bűze hely, ahová az utazó csak aludni tér be. Hogy ezt csak azért írom, mert itt újra találkoztam Nitával, és érdektelennek és kifejezetten nem vonzónak találtam őt? Másra emlékeztem? Mindenesetre másnap könnyű szívvel hagytam magam mögött a települést, hogy egy kemény napi szakasz után - volt az jó 40 is - újra nekiálljak stoppolni nem sokkal sötétedés előtt. El akartam érni Phnom Penht, amitől nem vártam sokat - utólag teljes joggal.

Kezem és hüvelykujjam rezignáltan csuklott minden elhaladó jármű után, és már épp azon voltam, hogy akkor keresek valami alvásra alkalmas helyet, amikor egy nagy fekete terepjáró a főváros felől érkezvén visszakanyarodott, és előttem megállt. Az ablak mögül egy idősebb, körszakállas katona szólított meg jó angolsággal. Próbáltam tiszteletteljesen előadni, hogy a fővárosba tartok, és meg is lett az eredménye, a hátsó ülésre mutatott. A kambodzsai határőrség elit alakulatának két magasabb beosztású tisztjéhez volt szerencsém, Manit és Villámot különböző pisztolytáskák és muníciótartók tetejére helyeztem, és beszálltam. Az idősebb tiszt, aki leszólított, néhány formális kérdés után rágyújtott egy finom aromájú pipára, betett egy Elvis Presley lemezt, és kellemesen pöfékelve elfeledkezett rólam. Fiatalabb, szótlan társa ellentmondást nem tűrően előzgetett, és szorította az út szélére a lassabb járműveket, miközben én azt számolgattam, hányadik fővárosom következik.

Már Phnom Penh agglomerációjában voltunk, amikor a pipás tiszt hátrafordult, és megkérdezte, hol tegyenek ki. Passz - mondtam -, egy olcsó szállás megteszi. Erre ő azzal kontrázott, hogy akkor előbb megállunk az öccse házánál, ott van egy kis dolga. Alig 10 perc múlva egy jobb környéken állt le a motor, én is kiszálltam, hogy kinyújtsam elgémberedett lábaimat. Pár perc múlva egy - akkor meg úgy gondoltam kapós - ajánlattal állt elő a házigazda, szálljak meg náluk éjszakára. Nem gondolkoztam kétszer, egyből belementem - de rosszul tettem. A finom vacsora közben sem gondoltam arra, hogy az egyik legrosszabb éjszakám következik. A ház fedett előterében készítettek ki egy kempingágyat, ahol magamra maradtam, miután a háziak eltették magukat másnapra.

Illetve mégsem maradtam magamra, népes éjjeli társaságom egy nagy falka kegyetlen vérszívó volt, akik - nem túlzok - egy szemrebbenésnyi nyugtot sem hagytak nekem. Hajnalra vagy jó 200(!) csípéssel lettem gazdagabb, talán ha percekre aludhattam el, de a nyilvánvaló szúnyogméreg-túladagolástól és a totális kimerültségtől már-már hallucináltam. A hajnali pír megváltásként érkezett, csak ott akartam hagyni kegyetlen börtönömet, a szituáció hasonlatos volt ahhoz a bizonyos maharastrai éjszakához Indiában, amit egyértelműen egész eddigi utam legmélyebb lelki és fizikai pontjaként tartok számon. De mögöttem volt a tapasztalat, hogy minden, amibe nem halok bele, csak erősít. Talán udvariatlan voltam, amikor a reggelit gyorsan befalva, hamar búcsút mondtam, de érdekelt is engem, csak aludni akartam, teljesen le voltam nullázva. Beporoszkáltam a városközpont szélére, és gondolkodás nélkül vettem ki egy szobát az első hotelben. A hideg zuhany és a frissen vetett ágy olyan megváltás volt, amiért nem tudtam elég hálás lenni.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!