I don't have time for what others do and they don't have time for what I do.

Alig pár napom maradt a kambodzsai vízumból, nyilvánvalóan képtelenségnek tűnt gyalog elérnem a durván 240 km-re levő határt, vietnami vízumom nem volt, minthogy további maradásom se, így másnap reggel újból nyakamba vettem az utat. Mindennek tetejébe hétvége volt, azaz még két napot kellett volna várnom, hogy bejussak a vietnami nagykövetségre. Hát nem vártam. Magam sem bíztam abban, hogy megkapom a szükséges matricát a határon, de lassan kezdek hozzászokni, hogy az egyik legszűkebb keresztmetszete egész utamnak a bürokrácia. Inkább gyalogolok még 2 napot különösebb cél nélkül, mintsem hogy költsem a pénzt teljesen értelmetlenül.

 

Két órába tellett, amíg a városon kívülre jutottam az 1-es számú főutat követve, ami a délnek tartó Mekonggal fut párhuzamosan, helyenként alig pár száz méterre tőle. Felrémlett, milyen kis ártalmatlan csermelynek - szélessége alig haladta meg a 10 métert - tűnt ugyanez a folyam fenn északon, Laoszban, amely emitt kilométeres átmérőjével ellentmondást nem tűrően hömpölygött a bal oldalamon.

Egyre délebbre tartottam, minden egyes lépéssel saját előző rekordomat döntöttem meg, még soha nem jártam ilyen közel az Egyenlítőhöz: valahol a 11. hosszúsági fok környékén jártam. Délutánra ki is tikkadtam rendesen, így betértem az egyik nagyobb buddhista kolostorba, ahol csak egyet pihegni akartam, ledobtam a hátizsákomat a földre, hogy kb. egy óra múlva mellette ébredjek. Újra feltápászkodtam, és alkonyatig csak úgy mentem. Végül is ezt szeretem a legjobban csinálni, csak úgy menni, nézelődni, és közben a semmiségeken vagy a megválaszolhatatlan filozófiai kérdéseken agyalni. Pont kapóra jött a felirat: Police Academy of Cambodia. Jártam helyi rendőrőrsön, főkapitányságon, turisztikai rendőrségen, de akadémián még nem.

Tanulva az elmúlt hetekből, nem tétováztam egyenesen megcélozni a kaput, ami után alig száz méterrel egy röplabdameccset állítottam meg egy pillanatra, amint a lehetséges szállás után kérdezősködtem. A szokásos útlevél-tanulmányozás, kérdezgetés és telefonálgatás következett. Egy szó, mint száz, alig egy óra múlva már fiatal rendőrtanulókkal söröztem. Ma már természetesnek tűnik, pedig az elején igen furcsa volt, hogy DK-Ázsiában a nagy melegre való tekintettel jéggel isszák a sört. Lefekvéskor féltem kicsit, hogy a falakon tátongó öklömnyi lyukakon éjszaka majd újabb szúnyoginvázió fog beömleni, átmeneti szállásomat Dante valamelyik pokolbugyrává varázsolva, de nem így lett, kifejezetten jól aludtam.

A reggelit vagy ötven khakiszínű egyenruhás között költöttem el, a helyi rendőrfőnök pedig nem várt kedvességgel lepett meg a búcsúfotó után: egy fehér szalagot a csuklómra kötve megáldott, és sok szerencsét kívánt. Jó kedvemet tovább fokozta a déli pihenőm előtti improvizációm. Beálltam segíteni a frissen aratott rizst gereblyézni, amit a kétsávos út két szélén sokméteres hosszú csíkban terítettek a parasztok szárítani, kihasználván ismeretüket a helyi időjárási viszonyokat illetően - aznapra nem vártak esőt. Hogy ezt honnan tudják megmondani, azt nem fogom soha megmondani, mindenesetre nem vártam meg, hogy kiderüljön, vajon igazuk volt-e, mert nekiálltam stoppolni vissza Phnom Penhbe beszerzendő azt a fránya vízumot.

A mintegy ötven km-t gyorsan megtette a kisbusz, ami felvett, és én egyből a követségre mentem, ahol leadtam az útlevelem, hogy másnap reggel érte menjek. Egy olcsó hotel lett aznapra a menedékem, nem mozdultam ki, a frissen vásárolt könyvemet olvastam elalvásig.

Másnap felvettem az útlevelemet egy hangos 'Xin chao' kíséretében, és a buszpályaudvarra mentem, ahonnan nemsoká indultunk is. Előbb át kellett kelnünk egy komppal a Mekongon, majd nemsoká ebédszünet következett, és valamikor a délután közepe felé megpillantottam az ismerős vietnami feliratot. Innen újabb két órába tellett, hogy beérjünk Ho Chi Minh City belvárosába.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!