Simon Dávid a Föld körül

545. nap, Dalatból visszafelé az úton Saigonba. Ma pont másfél éve vagyok úton.

Egy hálóágyas modern buszon ütögetem éppen a billentyűt egy kölcsönkapott laptopon, tőlem fél méterre fekszik fogadott nagyapám, aki egyik legfontosabb szereplője volt a júliusi történéseknek. Estére érünk vissza a dél-vietnami hegyekből - egy másfélnapos kirándulás után - a nagyváros forgatagába, Ho Chi Minh Citybe. De minderről mindjárt picit bővebben.

Mint ahogy előre jeleztem, messze a legfontosabb élmény az volt, hogy szüleim ide repültek Dél-Vietnamba, hogy egy csodálatos és igen eseménydús két hetet töltsünk el együtt. Fehér homokos tengerpart mentén úszkáltunk Vietnam egyik nyaraló szigetén, a vietkong által kiépített földalatti alagútrendszerben kúsztunk denevérek között, bámultuk a naplementét az Angkor Park egyik királyi templomának tetején ücsörögve, felhajóztunk Saigonból, hogy ne csak az Andamán-, hanem a Dél-kínai-tenger vizében is megmártozzunk, félelmetes krokodilok tépték le a csalit az etető botjainkról egy mangrove erdő belsejében, de ami a legfontosabb, hogy együtt voltunk, nevettünk és beszélgettünk, végre nem skype-on keresztül, hanem élőben. Egyszóval kiélveztem minden egyes pillanatát az együtt töltött időnek.

De a szüleim visszarepültek, és én felébredtem az álomból. Azért nem maradtam teljesen árva, mert tulajdonképpen apám saigoni barátjának, Quocnak a családja befogadott, sokat lógtam náluk a szülők érkezése előtt is, és ők ugyebár maradtak. Mégsem csak miattuk, hanem a feleség, Ly papája miatt is gyönyörű emlékeket viszek majd tovább magammal, nála laktam az utóbbi hetekben. Persze Quocnak sem lehetek elég hálás, aki tanított, segített, és apám helyett is apám volt végig. Beszerzett vagy 6 pár különböző szandált és cipőt, hogy a legalkalmasabbakat vigyem magammal, járta velem a kikötőket, amikor még abban a hiú reményben éltem, hogy csak találok egy hajót Szingapúrba, vagy éppen együtt pöfékeltünk a vietnami jegeskávé fölött, hogy meséljen a vietnami-kínai politikai viszonyokról.

Az Öreg külön szót érdemel, hiszen a maga 91 évével, és a vele járó bölcsességgel, tudással igazi tanítómesterem volt. 30 évig volt diplomata, miután hű hazafi módjára végigszolgálta katonaként a két (a franciák, majd az amerikaiak elleni) háborút, mocsárba visszahúzódva a csapatával délen vagy még előtte északon a járásrendszer adminisztrációjának felelőseként. Napi két órát jógázik, folyékonyan beszél franciául (ez volt a közös nyelvünk) és angolul. Anno Mao Ce-tunggal vagy afrikai diktátorokkal tárgyalt, Charles de Gaulle is fogadta a delegációt, aminek az egyik szürke eminenciása volt. Szóval volt mit mesélnie, és én sokszor nem restelltem felkelni, hogy a hajnali edzés után vele reggelizzek, és kimerítően faggassam mindenféléről.

Talán gyerekesnek tűnhet, de akkor sem állom meg, hogy ne említsem meg a tábornok, azaz Villám nyugdíjba vonulását. Hű társam, a botom 15 ország és jó 28 ezer km után megérdemelten utazott vissza Magyarországra szüleimmel. Egyszer a szó szoros értelmében megmentette az életem, sok száz ember vette kézbe, a legérdemesebbek bele is vésték nevüket, több tízezer méregette gyanúsan vagy mosolyogva az elmúlt másfél év alatt. Utódja – holnap kell végleges döntést hoznom a nevét illetően – egy szép szál, mondhatni fickós meggyág szüleim kertjéből.

Saigon? Olyan, mint a többi nagyváros. Beleesett a globalizáció sikamlós vermébe, amit a „pénz nagyúr” vigyáz felülről. Történelme szinte semmi, lakossága és méretei annál nagyobbak. A város északi közigazgatási határát tegyed mondjuk Vácra, és akkor Soltvadkertnél még bőven városon belül vagy. A lányok? Igen, gyönyörűek. Rosszat meg nem akarok mondani senkiről.

És akkor a hogyantovábbról. Két nap múlva ilyenkor már a reptéren ücsörgök, hogy – jobb híján – repüljek délre, Szingapúrba, és esetleg onnan tovább másnap egyből Kuala Lumpurba, mert – ugyan akaratlanul, de - opciós jegyet vettem. Adok egy esélyt a Délkelet-Ázsia ‘business-hub’-jának, de közel sem vagyok biztos, hogy élni fog vele, kevesebb mint fél napot kap, hogy bizonyítson.

Ezer dologról mesélnék még szívesen, de kell hagynom valamit, amikorra hazaérek. Mert úton vagyok hazafelé, még ha nagyon hosszú is az az út. A szüleimmel való találkozás megerősítette bennem ezt a hitet.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Svetaketu apja kérésére egy érett gyümölcsöt hozott a fügefáról, és az apja imigyen szólt:
 - Vágjad félbe a gyümölcsöt, édes fiam.
 - Tessék, félbevágtam.
 - Mi van benne?
 - Számtalan aprócska mag.
 - Fogj egy magot, és azt is vágjad félbe.
 - Kettévágtam a magot is.
 - És mit látsz benne?
 - Semmit, az égvilágon semmit.
 - Oh, édes fiam, de az nem lehet, hogy ez a hatalmas fa a semmiből nőjön ki. Akkor is, ha a szemeddel nem látod azt a parányi valamit a magban, amiből szárba szökken ez az óriási fa, az a valami akkor is ott van. Az a parányi valami hatalmasabb mindennél, az a láthatatlan lelke mindennek, ami mindent átjár és körbefog. HIGGYÉL BENNE! Az a valami a kezdete és vége mindennek, Te magad is abból vagy édes fiam, Svetaketu. (Chandogya Upanishad)

Miért választottam ezt a tanmesét az indokínai zárszónak? Mert legerősebb váram a hitem, hitem abban a valamiben, Istenben, magamban, Bennetek. Az egész Utam egyetlen kulcsa, hogy az első pillanattól kezdve hittem az Útban, bár fogalmam sem volt róla, milyen is valójában. Hiszek benne, hogy mindenkiben benne van a jó, csak felszínre kell hozni, még ha sokszor oly nehéz is. A sok apró csoda csak azért történhetett meg velem, mert hittem, hogy lehetséges. Ha meg valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, annak is megvan az oka. Az az igazi próbája a hitünknek. De nem akarok túl spirituális lenni.

Én most eltűnök egy időre, Saigonban sok dolog vár rám, de a legfontosabb, hogy pár nap múlva érkeznek szüleim, akiknek köszönhetem ezt az egész csodálatos utazást. Velük leszek, és megpróbálom élvezni minden pillanatát az együtt töltött időnek. Reményeim szerint pár hét múlva már egy másik országból fogok jelentkezni, még magam sem vagyok benne biztos, hogy honnan.

Nektek nagyon köszönöm a kitartást, a biztató szavakat, leveleket, és igyekszem majd rászolgálni a jövőben is.

Higgyetek, és valóra válik! A vándor

I don't have time for what others do and they don't have time for what I do.

Alig pár napom maradt a kambodzsai vízumból, nyilvánvalóan képtelenségnek tűnt gyalog elérnem a durván 240 km-re levő határt, vietnami vízumom nem volt, minthogy további maradásom se, így másnap reggel újból nyakamba vettem az utat. Mindennek tetejébe hétvége volt, azaz még két napot kellett volna várnom, hogy bejussak a vietnami nagykövetségre. Hát nem vártam. Magam sem bíztam abban, hogy megkapom a szükséges matricát a határon, de lassan kezdek hozzászokni, hogy az egyik legszűkebb keresztmetszete egész utamnak a bürokrácia. Inkább gyalogolok még 2 napot különösebb cél nélkül, mintsem hogy költsem a pénzt teljesen értelmetlenül.

Két órába tellett, amíg a városon kívülre jutottam az 1-es számú főutat követve, ami a délnek tartó Mekonggal fut párhuzamosan, helyenként alig pár száz méterre tőle. Felrémlett, milyen kis ártalmatlan csermelynek - szélessége alig haladta meg a 10 métert - tűnt ugyanez a folyam fenn északon, Laoszban, amely emitt kilométeres átmérőjével ellentmondást nem tűrően hömpölygött a bal oldalamon.

Egyre délebbre tartottam, minden egyes lépéssel saját előző rekordomat döntöttem meg, még soha nem jártam ilyen közel az Egyenlítőhöz: valahol a 11. hosszúsági fok környékén jártam. Délutánra ki is tikkadtam rendesen, így betértem az egyik nagyobb buddhista kolostorba, ahol csak egyet pihegni akartam, ledobtam a hátizsákomat a földre, hogy kb. egy óra múlva mellette ébredjek. Újra feltápászkodtam, és alkonyatig csak úgy mentem. Végül is ezt szeretem a legjobban csinálni, csak úgy menni, nézelődni, és közben a semmiségeken vagy a megválaszolhatatlan filozófiai kérdéseken agyalni. Pont kapóra jött a felirat: Police Academy of Cambodia. Jártam helyi rendőrőrsön, főkapitányságon, turisztikai rendőrségen, de akadémián még nem.

Tanulva az elmúlt hetekből, nem tétováztam egyenesen megcélozni a kaput, ami után alig száz méterrel egy röplabdameccset állítottam meg egy pillanatra, amint a lehetséges szállás után kérdezősködtem. A szokásos útlevél-tanulmányozás, kérdezgetés és telefonálgatás következett. Egy szó, mint száz, alig egy óra múlva már fiatal rendőrtanulókkal söröztem. Ma már természetesnek tűnik, pedig az elején igen furcsa volt, hogy DK-Ázsiában a nagy melegre való tekintettel jéggel isszák a sört. Lefekvéskor féltem kicsit, hogy a falakon tátongó öklömnyi lyukakon éjszaka majd újabb szúnyoginvázió fog beömleni, átmeneti szállásomat Dante valamelyik pokolbugyrává varázsolva, de nem így lett, kifejezetten jól aludtam.

A reggelit vagy ötven khakiszínű egyenruhás között költöttem el, a helyi rendőrfőnök pedig nem várt kedvességgel lepett meg a búcsúfotó után: egy fehér szalagot a csuklómra kötve megáldott, és sok szerencsét kívánt. Jó kedvemet tovább fokozta a déli pihenőm előtti improvizációm. Beálltam segíteni a frissen aratott rizst gereblyézni, amit a kétsávos út két szélén sokméteres hosszú csíkban terítettek a parasztok szárítani, kihasználván ismeretüket a helyi időjárási viszonyokat illetően - aznapra nem vártak esőt. Hogy ezt honnan tudják megmondani, azt nem fogom soha megmondani, mindenesetre nem vártam meg, hogy kiderüljön, vajon igazuk volt-e, mert nekiálltam stoppolni vissza Phnom Penhbe beszerzendő azt a fránya vízumot.

A mintegy ötven km-t gyorsan megtette a kisbusz, ami felvett, és én egyből a követségre mentem, ahol leadtam az útlevelem, hogy másnap reggel érte menjek. Egy olcsó hotel lett aznapra a menedékem, nem mozdultam ki, a frissen vásárolt könyvemet olvastam elalvásig.

Másnap felvettem az útlevelemet egy hangos 'Xin chao' kíséretében, és a buszpályaudvarra mentem, ahonnan nemsoká indultunk is. Előbb át kellett kelnünk egy komppal a Mekongon, majd nemsoká ebédszünet következett, és valamikor a délután közepe felé megpillantottam az ismerős vietnami feliratot. Innen újabb két órába tellett, hogy beérjünk Ho Chi Minh City belvárosába.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Első benyomásom Laoszról az, hogy végtelenül nagy nyomorban élnek a helyiek. Az első pár falucska ócska fakunyhókon, szakadt gyerekeken és közömbös helyieken kívül mást nem hozott. Rögtön feltűnt, hogy az emberek nem olyanok, mint azt mondjuk a Lonely Planet beállítja, nem láttam rajtuk a természetes boldogságot, nem mosolyogtak.

Esendő ember vagyok, aki bizony óhatatlanul ítélkezik, még akkor is, ha számtalanszor emlékeztetem magam, hogy ez csapda. Ösztönösen hasonlítgatok, pedig nem helyes. Vietnam után, mely egyértelműen az eddigi egyik kedvenc országom, és számtalan párhuzamot vélek benne felfedezni a törökországi mesés utazásommal, Laosz első benyomásra, bizony kimondom, egy csalódás.

Törökországban és Vietnamban azonosultam a helyi kultúrával és identitással (mely kivételesen erős mindkét országban, csak egy ellenpélda Laoszra: nincs kinn a nemzeti lobogó a határátkelőnél, ilyen az előbb említett két országban elképzelhetetlen, sőt bűn!), valamennyire megtanultam elbeszélgetni az emberekkel, és folyamatosan azt éreztem, hogy az ott élő emberekben nagyon erős az anyaföldhöz való kötődés. Éppúgy, ahogy Törökország után, az erős kulturális és nyelvi kihatás miatt (az azeri rokon a törökkel), a határon túl is még egy darabig jobban boldogultam, így történt a vietnami-laoszi határátlépés után is. Kézzel fogható bizonyítékot nyertem arra például, hogy Vietnam a legnagyobb beruházó Laoszban: az első két napban a vietnami útépítő munkásbrigádok jelentették a túlélésemet, ők adtak enni-inni, és bátorítottak, ami sokat jelentett.

Az első napon napestig olyan majd 30 km-t tudhattam a hátam mögött, de addigra már alig tudtam lépkedni, így értem el egy nagyobb brigádállomást, ahol félénk kívánságom valóra vált, intettek nekem, hogy telepedjek oda közéjük. Előbb megitattak, megetettek, majd a felvetésükre, hogy aludjak aznap ott velük, nem haboztam köszönöm-igennel felelni. Azt se bántam, hogy a szúnyogok agyoncsípték a lábfejemet, örömmel aludtam el az időnként belém könyöklő vagy térdelő fiatal srácok mellett.

Másnap hatkor keltem velük, megint jól teletömték a bendőm rizzsel, hússal, megtöltötték kulacsomat vízzel, így kora reggel nekiindultam a következő szakasznak, miután megköszöntem az égetően szükséges segítséget. Biz’ arra szükség is volt, mert olyan kemény nap elé néztem, mint eddig kevésszer. Még korán hátam mögött hagytam az első nagyobb falut, ahol csak egy kis szösszenetet emelnék ki. Csak azért álltam meg ott, hogy vizet igyak, és egy kicsit kifújjam magam. A vietnami földmérő munkás eldobja a szemetet a bolt előtt, amit a szemmel láthatóan magát alsóbbrendűnek tartó laoszi boltos szó nélkül felvesz, és kidob egy fonott szemétkosárba. A nap jó részében kikapcsoltam az agyam, és csak arra koncentráltam, hogy hegymenetben olyan 6 km-es óránkénti átlagot, lefelé pedig legalább 7 km-es átlagot diktáljak, ami több mint erőltetett menet.

Arra se volt gondom, hogy a festői tájban gyönyörködjek, fenn a hegyekben a szemerkélő esőt pedig frissítőnek vettem, és csak haraptam a kilométereket, egyik kanyart a másik után hátam mögött hagyva. Ennek gyümölcse lett, hogy délutánra alig 10 km-re közeltettem meg a napi célvároskát, inkább nagyobb községet, Muong Khua-t. Egy újabb ingyen ebéd - ki mástól, mint vietnami munkásoktól - és vagy másfél liter víz eltüntetése után tovább feszegettem határaimat, de alig 5 km után újból megállásra kényszerültem, már görcsöltek a lábaim. Ismét erőt vettem magamon, és nekiduráltam magam, hogy legyőzzem az utolsó métereket. A jutalom megérte, romantikus látvány volt lekanyarodni a folyóhoz, ahol a pár tíz méter széles Mekongon egy komppal lehetett átkelni 2000 kip ellenében a folyó túloldalán meredeken felfelé nyúló városkába. 45 km alig 10 óra leforgása alatt majd 30 kilóval a hátamon, ahol nincs egy méter vízszintes szakasz sem, erre vagyok ma képes. Ez Nektek nem mond semmit, de azt hiszem, aligha van olyan elit kommandós alakulat a világon, ahol ez nem szintidőn belül lenne. Persze csak hogy érzékeltessem a másik oldalt is, nagyot mosolyogtam magamon, amikor már lezuhanyozva ültem egy kóla fölött, és bambultam a folyóparti élet fölött. Az őserdőn akartam keresztülvágni, de még a helyes lejáratot se találtam meg. Így utólag már sejtem, hogy melyik kis függőhídon kellett volna átkelnem, hogy onnan a folyót követve induljak neki a vadonnak. Úgy látszik, erre még nem voltam készen, de lesz még lehetőségem, hogy pótoljam a dolgot, a világ nagy.

Beérve Muong Khua-ba már tudtam, hogy spórolt pénzem elég lesz, hogy egy olcsó szállást találjak, megvacsorázzak, és másnap megvegyem a buszjegyet a pont 100 km-re eső városig, ahol végre pénzhez, internethez, egyszóval civilizációhoz jutok.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkekeket Simon Dávidról!

Utolsó írásom Vietnamból - legalábbis egy darabig. Két nap alatt lezavartam 82 km-t, így elértem az utolsó várost, Dien Bien Phu-t, ami azon kívül, hogy egy gyorsan fejlődő nagy település Laosz felé (és lakosságának nagy része laoszi, nem vietnami, akik a jobb megélhetés reményében költöztek ide), mi másról lenne nevezetes, mint a franciák, majd az amerikaiak elleni háborúban betöltött szerepéről. Az egyik elnevezés szerint ez volt Vietnam "kenyérkosara", ami az ellenálló csapatoknak a túlélést jelentő rizst szolgáltatta. Szóval innen már csak egynapi járás a határ, ami után egy újabb ország és újabb kihívások jönnek.

De boldogan várom őket. Ha valamiért nehéznek tűnik Laosz, akkor az a logisztikai háttér. Vietnam bár viszonylag nagy (olyan 3-4-szerese lehet Magyarországnak), nagyon sűrűn lakott, lakossága mára talán nagyobb, mint Németországé. Ebből fakadóan mindig mindenhol találtam embereket, ami sokat segített. Laosz ehhez képest nagyon gyéren lakott, bár előre nem akarok semmit sem mondani. Ha ehhez hozzáteszem, hogy mire ezeket a sorokat olvassátok, én már valószínűleg valahol a dzsungelben járok, és életem első igazi őserdő-kalandja elé nézek, az még izgalmasabbá teszi a közeljövőt. Ez persze még nem biztos, azt mondtam magamnak, hogy a szerencsepénzem fogja eldönteni a kérdést, hogy az utolsó településről balra az őserdőnek, vagy jobbra - úgy 200 km-t kerülve - az egyetlen utat követve indulok.

De hadd nézzek vissza egy pár gondolat erejéig erre a számomra oly kedves országra. Nagy tanulság volt, különösen a külföldiekkel, igazi turistákkal eltöltött beszélgetéseim után, hogy nekem miért volt más, mint nekik. A legtöbb ember, legyen az „backpacker”, biciklista, üzletember inkább panaszkodott a helyiekre, mint dicsérte őket. Miért van ez? Mert nem voltak hajlandóak a helyiek szemével nézni a világot, és így nem lehet azonosulni, netalán megérteni őket. Engem nem zavart, hogy túrják az orrukat (az elején le kellett győznöm az ellenérzéseimet, de a vége felé már tudtam, nekik nem volt, aki elmondja, hogy ez nem szép dolog). Nem zavart, ha egy hotelben nem volt meleg víz vagy tiszta ágynemű, nem volt baj, ha az étel hideg volt vagy bogár volt benne (hálát adtam inkább, hogy volt mit ennem), és nem jelentett problémát, ha úgy éreztem, hogy nem volt valaki barátságos (ilyen alig akadt), tovább mentem, és a következő háznál már biztos, hogy mosolyogtak.

Viszont imádtam, ahogy a lányok félénken rám köszöntek, a gyerekek hangosan hellóztak, vagy az öregek karon ülőt tartva integettek és szinte mindig mosolyogtak. Azt is megszoktam a végére, hogy egyesek nevetnek - megint emlékeztetnem kellett magam, hogy nem rajtam, hanem velem nevetnek. Nem tudok elég hálás lenni a sok asztali invitációért, az ingyen ágyakért, padlókért (nem sátorban kellett dideregnem az esőben) vagy a sakkpartikért, ahol megtanultam, hogy azért, mert valakinek koszos a körme és iskolázatlan, attól még lehet nagyon okos, csak neki nem jutott az, ami nekünk. Az, hogy meseszép egy ország, az egy adottság, nekem a legfontosabb, hogy milyenek az emberek, ez teszi azzá, ami!

Egyszóval itthon voltam, jól éreztem magam, és sokat tanultam. Köszönöm Vietnam!