Utolsó írásom Vietnamból - legalábbis egy darabig. Két nap alatt lezavartam 82 km-t, így elértem az utolsó várost, Dien Bien Phu-t, ami azon kívül, hogy egy gyorsan fejlődő nagy település Laosz felé (és lakosságának nagy része laoszi, nem vietnami, akik a jobb megélhetés reményében költöztek ide), mi másról lenne nevezetes, mint a franciák, majd az amerikaiak elleni háborúban betöltött szerepéről. Az egyik elnevezés szerint ez volt Vietnam "kenyérkosara", ami az ellenálló csapatoknak a túlélést jelentő rizst szolgáltatta. Szóval innen már csak egynapi járás a határ, ami után egy újabb ország és újabb kihívások jönnek.

De boldogan várom őket. Ha valamiért nehéznek tűnik Laosz, akkor az a logisztikai háttér. Vietnam bár viszonylag nagy (olyan 3-4-szerese lehet Magyarországnak), nagyon sűrűn lakott, lakossága mára talán nagyobb, mint Németországé. Ebből fakadóan mindig mindenhol találtam embereket, ami sokat segített. Laosz ehhez képest nagyon gyéren lakott, bár előre nem akarok semmit sem mondani. Ha ehhez hozzáteszem, hogy mire ezeket a sorokat olvassátok, én már valószínűleg valahol a dzsungelben járok, és életem első igazi őserdő-kalandja elé nézek, az még izgalmasabbá teszi a közeljövőt. Ez persze még nem biztos, azt mondtam magamnak, hogy a szerencsepénzem fogja eldönteni a kérdést, hogy az utolsó településről balra az őserdőnek, vagy jobbra - úgy 200 km-t kerülve - az egyetlen utat követve indulok.

De hadd nézzek vissza egy pár gondolat erejéig erre a számomra oly kedves országra. Nagy tanulság volt, különösen a külföldiekkel, igazi turistákkal eltöltött beszélgetéseim után, hogy nekem miért volt más, mint nekik. A legtöbb ember, legyen az „backpacker”, biciklista, üzletember inkább panaszkodott a helyiekre, mint dicsérte őket. Miért van ez? Mert nem voltak hajlandóak a helyiek szemével nézni a világot, és így nem lehet azonosulni, netalán megérteni őket. Engem nem zavart, hogy túrják az orrukat (az elején le kellett győznöm az ellenérzéseimet, de a vége felé már tudtam, nekik nem volt, aki elmondja, hogy ez nem szép dolog). Nem zavart, ha egy hotelben nem volt meleg víz vagy tiszta ágynemű, nem volt baj, ha az étel hideg volt vagy bogár volt benne (hálát adtam inkább, hogy volt mit ennem), és nem jelentett problémát, ha úgy éreztem, hogy nem volt valaki barátságos (ilyen alig akadt), tovább mentem, és a következő háznál már biztos, hogy mosolyogtak.

Viszont imádtam, ahogy a lányok félénken rám köszöntek, a gyerekek hangosan hellóztak, vagy az öregek karon ülőt tartva integettek és szinte mindig mosolyogtak. Azt is megszoktam a végére, hogy egyesek nevetnek - megint emlékeztetnem kellett magam, hogy nem rajtam, hanem velem nevetnek. Nem tudok elég hálás lenni a sok asztali invitációért, az ingyen ágyakért, padlókért (nem sátorban kellett dideregnem az esőben) vagy a sakkpartikért, ahol megtanultam, hogy azért, mert valakinek koszos a körme és iskolázatlan, attól még lehet nagyon okos, csak neki nem jutott az, ami nekünk. Az, hogy meseszép egy ország, az egy adottság, nekem a legfontosabb, hogy milyenek az emberek, ez teszi azzá, ami!

Egyszóval itthon voltam, jól éreztem magam, és sokat tanultam. Köszönöm Vietnam!