Első benyomásom Laoszról az, hogy végtelenül nagy nyomorban élnek a helyiek. Az első pár falucska ócska fakunyhókon, szakadt gyerekeken és közömbös helyieken kívül mást nem hozott. Rögtön feltűnt, hogy az emberek nem olyanok, mint azt mondjuk a Lonely Planet beállítja, nem láttam rajtuk a természetes boldogságot, nem mosolyogtak.

Esendő ember vagyok, aki bizony óhatatlanul ítélkezik, még akkor is, ha számtalanszor emlékeztetem magam, hogy ez csapda. Ösztönösen hasonlítgatok, pedig nem helyes. Vietnam után, mely egyértelműen az eddigi egyik kedvenc országom, és számtalan párhuzamot vélek benne felfedezni a törökországi mesés utazásommal, Laosz első benyomásra, bizony kimondom, egy csalódás.

Törökországban és Vietnamban azonosultam a helyi kultúrával és identitással (mely kivételesen erős mindkét országban, csak egy ellenpélda Laoszra: nincs kinn a nemzeti lobogó a határátkelőnél, ilyen az előbb említett két országban elképzelhetetlen, sőt bűn!), valamennyire megtanultam elbeszélgetni az emberekkel, és folyamatosan azt éreztem, hogy az ott élő emberekben nagyon erős az anyaföldhöz való kötődés. Éppúgy, ahogy Törökország után, az erős kulturális és nyelvi kihatás miatt (az azeri rokon a törökkel), a határon túl is még egy darabig jobban boldogultam, így történt a vietnami-laoszi határátlépés után is. Kézzel fogható bizonyítékot nyertem arra például, hogy Vietnam a legnagyobb beruházó Laoszban: az első két napban a vietnami útépítő munkásbrigádok jelentették a túlélésemet, ők adtak enni-inni, és bátorítottak, ami sokat jelentett.

Az első napon napestig olyan majd 30 km-t tudhattam a hátam mögött, de addigra már alig tudtam lépkedni, így értem el egy nagyobb brigádállomást, ahol félénk kívánságom valóra vált, intettek nekem, hogy telepedjek oda közéjük. Előbb megitattak, megetettek, majd a felvetésükre, hogy aludjak aznap ott velük, nem haboztam köszönöm-igennel felelni. Azt se bántam, hogy a szúnyogok agyoncsípték a lábfejemet, örömmel aludtam el az időnként belém könyöklő vagy térdelő fiatal srácok mellett.

Másnap hatkor keltem velük, megint jól teletömték a bendőm rizzsel, hússal, megtöltötték kulacsomat vízzel, így kora reggel nekiindultam a következő szakasznak, miután megköszöntem az égetően szükséges segítséget. Biz’ arra szükség is volt, mert olyan kemény nap elé néztem, mint eddig kevésszer. Még korán hátam mögött hagytam az első nagyobb falut, ahol csak egy kis szösszenetet emelnék ki. Csak azért álltam meg ott, hogy vizet igyak, és egy kicsit kifújjam magam. A vietnami földmérő munkás eldobja a szemetet a bolt előtt, amit a szemmel láthatóan magát alsóbbrendűnek tartó laoszi boltos szó nélkül felvesz, és kidob egy fonott szemétkosárba. A nap jó részében kikapcsoltam az agyam, és csak arra koncentráltam, hogy hegymenetben olyan 6 km-es óránkénti átlagot, lefelé pedig legalább 7 km-es átlagot diktáljak, ami több mint erőltetett menet.

Arra se volt gondom, hogy a festői tájban gyönyörködjek, fenn a hegyekben a szemerkélő esőt pedig frissítőnek vettem, és csak haraptam a kilométereket, egyik kanyart a másik után hátam mögött hagyva. Ennek gyümölcse lett, hogy délutánra alig 10 km-re közeltettem meg a napi célvároskát, inkább nagyobb községet, Muong Khua-t. Egy újabb ingyen ebéd - ki mástól, mint vietnami munkásoktól - és vagy másfél liter víz eltüntetése után tovább feszegettem határaimat, de alig 5 km után újból megállásra kényszerültem, már görcsöltek a lábaim. Ismét erőt vettem magamon, és nekiduráltam magam, hogy legyőzzem az utolsó métereket. A jutalom megérte, romantikus látvány volt lekanyarodni a folyóhoz, ahol a pár tíz méter széles Mekongon egy komppal lehetett átkelni 2000 kip ellenében a folyó túloldalán meredeken felfelé nyúló városkába. 45 km alig 10 óra leforgása alatt majd 30 kilóval a hátamon, ahol nincs egy méter vízszintes szakasz sem, erre vagyok ma képes. Ez Nektek nem mond semmit, de azt hiszem, aligha van olyan elit kommandós alakulat a világon, ahol ez nem szintidőn belül lenne. Persze csak hogy érzékeltessem a másik oldalt is, nagyot mosolyogtam magamon, amikor már lezuhanyozva ültem egy kóla fölött, és bambultam a folyóparti élet fölött. Az őserdőn akartam keresztülvágni, de még a helyes lejáratot se találtam meg. Így utólag már sejtem, hogy melyik kis függőhídon kellett volna átkelnem, hogy onnan a folyót követve induljak neki a vadonnak. Úgy látszik, erre még nem voltam készen, de lesz még lehetőségem, hogy pótoljam a dolgot, a világ nagy.

Beérve Muong Khua-ba már tudtam, hogy spórolt pénzem elég lesz, hogy egy olcsó szállást találjak, megvacsorázzak, és másnap megvegyem a buszjegyet a pont 100 km-re eső városig, ahol végre pénzhez, internethez, egyszóval civilizációhoz jutok.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkekeket Simon Dávidról!