Micsoda pompás érzés volt, hogy az első igazi pihenőnapom – igen hosszú idő után – aktív pihenéssel telt el. Izmaim, ízületeim időnként szólni szoktak, hogy „hosszú még az út, takarékoskodj velünk”. Na, most megkapták, ami nekik is jár időnként. Az is jól jött ki, hogy akkor esett jó fél napon keresztül, amikor biztos fedél volt a fejem felett, az esti pompázatos 'hotpot' vacsora egy jó étteremben már csak a megkoronázása volt ennek a napnak.

Ki kell mondanom, mert olyan jó érzés. Az eddigi utam, előző, külföldi tapasztalataim más országokban sokszor elgondolkodtattak, hogy mit is jelent magyarnak lenni. Őszintén bevallva eleddig sokszor nem tettem ki a kirakatba, hogy honnan jövök, leginkább, mert nem tudtam azonosulni a többi magyarral, nem tetszett, ahogy viselkedtek, ahogy éltek, ahogy viszonyultak a világhoz. Kanton és Hanoi után immáron a harmadik és legerősebb ellenpéldáját kaptam ennek. Magyarok, akikre a helyiek felnéznek, akik népünk jóhírét, az ország imázsát valóban építik, nem úgy, ahogy a viktorok és a ferencek. Nagy és Kis Peti, a nagy- és kisfőnök ebben a biztonságtechnikai cégben egy olyan, kizárólag helyiekből álló csapatot épített ki alig két év leforgása alatt, akik felnéznek rájuk, bíznak bennük, követik őket, és lelkesek, motiváltak.

Az utolsó előtti napom Laoszban, és ezen belül a fővárosban már kicsit aktívabban telt, sokat sétáltam, beszélgettem a helyiekkel (ha már nem hagytak rajzolni, és mindig megszólítottak), beszereztem potom 6 euróért egy jó kést (ugyebár Lhássza óta nem volt), és a színváltó felhőkbe bambultam vagy két teljes órán át. Úgy volt, hogy másnap este átmegyek az ún. „Friendship bridge”-en, ami a két országot köti össze, hogy pont beleférjek az egyhónapos vízumba, de hát...   ...DISZNÓPÖRKÖLT NOKEDLIVAL BOGRÁCSBAN FŐZVE!!! Lányok nem tudnak eltéríteni, na de ez a malac, na, ő igen. Szóval a másnap ennek a jegyében telt el, ráadásul hosszú hétvége volt, tehát a srácoknak nem kellett dolgozniuk, így végignézhettem Kis Peti mérnöki tűzrakását, ahogy Nagy Peti kegyetlen mozdulatokkal nyesi a húskockákat, és végül ahogy szép lassan egyre közelebb kerültünk a ponthoz, hogy kész. Addigra már csalhatatlan illatok szálltak a levegőben, sőt, estére újabb magyarokat, az éppen üzembe helyezett mészárszékért (innen a malac) felelős honfitársakat ismertem meg, volt köztük agrárszakember, hentesmester és egy szimpatikus férfi, aki csak látogatóban volt itt. Pardon, nem akartam megbántani a zöldségeket sem: TEJFÖLÖS UBORKASALÁTA! Nektek ez nem egy „was ist das”, de én utoljára meg az előző évtizedben ettem ilyeneket, és ennek tetejébe tényleg nagyon–nagyon finomra sikeredett.

De ez a nap is elröppent, ami azt jelentette, hogy egy újabb fejezetet zártam le, és egy újabb kezdődött. Másnap kora délután búcsút intettem drága barátaimnak, akiknek az önzetlensége, kedvessége és vendégszeretete új erővel töltött fel, és Kis Peti elvitt a legalább 20 km-re eső hídig, ahol minden probléma nélkül átjutottam, bár átsétálni nem engedtek, a többi emberrel együtt buszra kellett szállnom, hogy átérjek a túloldalra. Innen egy kedves angol-thai pár felajánlotta, hogy menjek velük Nong Khai (a határváros) legismertebb és legjobb turistaszállására, de ez már egy másik írás témája. Sokat tanított Laosz, de talán a legfontosabb lecke: a kevesebb, sokszor több.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!