A két öreggel aludtam, kipihentem magam, és korán vágtam neki az újabb napnak. Alig tehettem meg másfél km-t, amikor Thong Phet frissen robogott felém a családi motoron az ellenkező irányból, majd ragaszkodott hozzá, hogy a reggelit a szülői házban költsük el együtt. Rizs és valami leforrázott spenóthoz hasonló zöld és az elmaradhatatlan szalonna ízű víz volt szerény, de annál kiadósabb reggelink. Abból sem engedett, hogy a 13 km-re levő kisvárosig, ahol a kórházban dolgozott, együtt menjünk a motorján, így még korán reggel nagyot ugrottam előre. Látni kellett volna, milyen büszkén pózolt mellettem, amikor egy közös fotó erejéig megkértem egy fiatal lányt, hogy kapjon minket lencsevégre.

Szép lassan újra felvettem az út ritmusát, és ez volt az első nap hosszú idő után, hogy élveztem a gyaloglást magát, nem hajtott semmi kényszer, nem kellett elérnem sehova. Kora délutánra nagy szakasz volt a hátam mögött, egy újabb kis hegyi település jelentette a következő megállót. Ahogy a helyi fagyit - cukros vizet kis zacskókba töltve és lefagyasztva - készítették az asszonyok, és én csak bambultam magam elé, egy fiatal srác szólított meg angolul. Az elkövetkező másfél órában intenzív nyelvleckét kaptam, és a fél falu (akik csak gyűltek az idegent legalább lecsekkolandó) szimpátiáját azzal nyertem el, hogy nem fáradtam el kérdezni az újabb és újabb szavakat. Amikor Some Sak barátja, Khan Pa egy Internazionale mezben megérkezett, és csillogó szemmel mutatta, hogy menjünk focizni, nem kellett több, elfogadtam az újabb invitációt éjszakára. Az iskolaudvaron egész komoly nézősereg láttára mutattam be egy-két trükköt, a fiúk kiabáltak, a lányok félénken mosolyogtak.

A meccs végeztével a falu alatt húzódó folyócskához mentünk lefürödni, na, az ilyen élményekért járom a világot. Isteni érzés volt megmártózni a combig érő hűs vízben. Visszafelé indulva felajánlottam egy asszonynak, hogy felviszem a fejére harántolt rőzseköteget, vagyis inkább fanyalábot a főútig. Na, a jó harminc kilós csomag bizony újból leizzasztott, az utolsó száz méteren levegőt alig kaptam. Amikor végre ledobtam a szállítmányt a földre, végigmértem rendesen az asszonyt, semmi különös. Ezek a hegyi emberek olyan erősek, hogy a mi nyugati élsportolóink vagy katonáink azok puhány legények hozzájuk képest, az egyszer biztos. Ez az asszony mindennap, egész életében ilyen terhet cipel, és ez neki természetes. Este rizs tojással a változatosság kedvéért, és egy pár üveg „Beerlao”, valamint a szalonna ízű víz volt a menü. Vacsora után még bemutattak a falu szép lányának, aki egyszer a combomra tette a kezét, és rám mosolygott, de hogy ez mit jelentett, sohasem fogom megtudni. A kis bambuszkunyhó, amin hárman osztoztunk, a bogarak éjszakai koncertjétől volt hangos, ami egyre csak halkult, amíg már nem emlékszem semmi másra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!