A hajnali kelést követően vízért mentünk a falukútra Khan Pa-val, ahol már sorban álltak az asszonyok, kislányok, ki vödrökkel, ki kannákkal. A boltban, ahol egy kávét ittunk, jutott egy darab hús nekünk is az előző napi bivalyvágásból, így ezt fogyasztottuk reggelire az elmaradhatatlan ragacsos rizzsel. Bár marasztaltak, hogy menjek be az iskolába (ahol az előző este fociztunk), és tartsak egy angol órát, megköszöntem a szíves vendéglátást, és nyakamba vettem a hegyeket.

Pár km után elértem a híres melegvízű forrást, ahonnan ebédig folyamatosan csak ereszkedtem egyre lejjebb és lejjebb, hogy dél körülre egy széles völgyben találjam magam. Csak később lett világos, hogy tulajdonképpen átvágtam magam véglegesen az Indokínai-hegységen, innen már jóval enyhébb terep ígérkezik az elkövetkező száz napban. Egy nagyon kedves család osztozott velem a rizsből és zöldségtálból álló ebédjükön, amikor látták, hogy amit én előveszek, azt azzal a mozdulattal el is hajítom: a nagy melegben megromlott a szójaszósszal leöntött ragacsos rizsem. Ennél az ebédnél éreztem először, hogy valamelyest megtanultam laosziul is, egészen jól elbeszélgettünk, minden kérdésükre nagyjából kielégítő választ tudtam adni.

Innen a 8 km-re levő Kasi, egy kisebb városka volt a következő állomás, amit egy hosszabb pihenő után egyből magam mögött is hagytam. Késő délutánra jó 32 km volt mögöttem, alkonyat előtt, pont jókor jött a takaros vendégház, szép, tiszta szobával és külön fürdőszobával (!), ahol a zuhany után végignyúltam az ágyon, és csak másnap reggel ébredtem. Éjjel megjött az eső, ami másnap reggelre sem hagyott alább, így a legutoljára beszerzett esőkabátom is előkerült. Vang Vieng, az utolsó nagyobb állomás a főváros előtt pont olyan messze volt, hogy ha megfeszülök, akkor talán elérem késő estére. A borús idő és a húsvéti sonka gondolatára 10 km után lélekben feladtam, és ugyan még elvánszorogtam újabb 4 km-t, ám mikor jött egy kis teherautó, leintettem. El is dobott a turistaváros - merthogy ez a beceneve - határáig (a karszt dombok, hegyek festőien húzódnak a hosszú völgy két oldalán), ahol egy félórás séta után a továbbra sem enyhülő esőben beértem a központba. Legyen elég annyi erről a városról, hogy tele nézelődő turistákkal, hotelekkel és éttermekkel, és van internet. Egyébként említésre se érdemes. A nap második felét egy internetkávézóban töltöttem, hogy pótoljam elmaradásaimat, az olcsó szállásomra éjfél után jutottam csak el, miután egy húsvéti whiskyt még bedobtam az egyik bárban.

Apámra hallgatva nem álltam meg pihenni, hanem másnap korán reggel továbbálltam. Az egyhónapos vízumomból hátralévő idő mindösszesen egy hét volt ekkor, így tervem szerint 4 nap alatt szerettem volna elérni Vientiane–t. A terep könnyű volt, az idő kellemesen meleg, az első tízes el is röppent. Mindenki mosolygott és köszönt, és én azon gondolkoztam, mintha nem is ugyanabban az országban lennék, mint fenn északon. Az egész napi erős tempó meg is hozta a gyümölcsét, majd 40 km-rel zártam a napot, és egy sátorozással meg sütögetéssel - ekkor még nem tudtam, hogy hosszabb időre utoljára. Egy iskolaudvaron vertem fel Menedéket, és másnap innen vágtam neki a hátralévő 3 napnak a fővárosig.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!