Ha megkérdezik, akár 2 évvel ezelőtt is, hogy mi Laosz fővárosa, nagyot hallgatok, pedig jó voltam földrajzból. Szerencsésnek érzem magam, hogy ide is eljuthattam, ráadásul tökéletes záróakkordja lett laoszi utamnak.

Mindjárt azzal kell kezdenem, hogy nem tudok elég hálás lenni Óvári Andrásnak, aki Hanoi után itt is egy biztos pontot, barátokat és a tökéletes bázist teremtett meg nekem azzal, hogy a hazánktól messzire vetődött honfitársaimhoz utat mutatott. A fővárosba érve az első dolgom volt felhívni Pétert („Nagy Peti"), aki az irodája előtt várt a másik Péterrel („Kis Peti"). Bocsánat, a történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy mielőtt találkoztam volna a laoszi magyar kolónia eme két jeles képviselőjével, a legelső utam a thai nagykövetségre vezetett, ahol reményeim szerint egy 2 hónapos vízumot szerezhettem.

Azt hiszem, mi sem jellemzi jobban a thai mentalitást, hogy hátizsákom őrizetlenül hevert és senkit sem zavart a követség udvarán, amíg én fénymásolatokat es fényképet készíttettem a vízumkérelemhez. A bürokrata akadékoskodása, miszerint mi az, hogy gyalog megyek, és hogy nem tudok egy hotelcímet sem adni, ahol meg fogok szállni, nem lepett meg, egy kis plusz pénzért egy férfi a követség előtt beírta címét és telefonszámát az űrlapba. Másnap délutánra ígérték a vízumot, szavukat be is tartották. Hát ez egyszerűen ment.

És akkor visszakanyarodom a két Petihez. Első találkozásunk az irodánál azt jelentette, hogy megszakítom az egyébként igen sűrű napjukat, de ez szemmel láthatóan őket nem zavarta. Kis Peti pickupjának a hátuljára felugrottam, hogy pár perc zötykölődés után megálljunk egy hatalmas ház előtt, ami lakhelyként, irodai raktárként és általános bázisként szolgál. Egy hatalmas szobát és külön fürdőszobát kaptam(!),nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen luxusban részem. Manyi, a Nagy Peti gyönyörű és értelmes barátnője is megérkezett nemsokára, a fiúk estig nyomták az ipart, ők csak akkor csatlakoztak.

A teljes legénységnek (a felszerelésem) kimenőt adtam, egyes darabok legutóbb talán Kantonban láttak friss levegőt. Mostam, varrtam, tisztítottam, és sorra vettem, hogy mi az, amitől meg tudok szabadulni, mert a trópusi nyárban bizony minden gramm számit, és a következő szűk egy évben nem számitok mínuszokra. Hosszas hezitálást követően, talán újabb másfél kilótól szabadultam meg, redukálva a teljes tömeget olyan 25-26 kiló körülire.

Az első estét, amikor minden egyes élő magyar szóért hálás voltam, a jó társaságot meg különösen élveztem, egy kellemes étteremben töltöttük a Mekong folyó partján, ahol a szemközti fények már egy másik országból siklottak át a csöndes és méltóságos víz felett.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!