Az a bizonyos 4. nap mindig vízválasztó minden újraindulás után. „Ha minden gond nélkül zárom, akkor elmondhatom, hogy visszarázódtam” - írtam magam számára. Az idejére nem emlékszem, hogy mikor kezdtem a napot egy kávéval, beszédes társaságban (Craig igen bőbeszédű pasi). Tojást és rizst reggeliztünk, utána mindenki ment a dolgára, ő az ellenkező irányba. Erős tempót diktáltam, a lejtmenet is kedvezett, hogy egy jó 15-on legyek túl délelőttre. A nap második harmadára lelassultam, a nap is dolgozott, hogy lassan ne üssek el a helyiektől, legalábbis bőrszín tekintetében, viszont érdekes dolgok jutottak eszembe.

Nehéz megfogni, hogy a buddhizmus mit is jelent ebben a közegben. Azt hiszem, sikerült. Azt csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a buddhizmus az itt élő három törzsből csak a legnagyobb, a laoszi vallása. A „komonok” (rokonok a khmerekkel, akik Kambodzsában élnek) és a „mongok” a szellemekben hisznek, ahogy ők mondják. Lényegi különbség egyébként nem sok van a két vallás között. Szóval azt hiszem, van egy erős buddhizmus az emberek békés természetében, a lassúságukban, a nyugodtságukban. Ellentétben például a hinduizmussal, nem tisztelik az állatokat, hanem természetes társaknak, szolgáknak fogadják el őket. A jószágok pedig sokkal nagyobb szabadságot élveznek addig, amíg az asztalra nem kerülnek, merthogy az is magától értetődő, hogy egyszer majd megeszik őket (Laoszban is mindent megesznek, ami mozog, a kígyót, bogarat, madarat). A földre hullott rizsért egyszerre ugrik a kutya, macska, tyúk vagy kacsa. Szeretnék látni egy pesti macskát, ami megeszi a rizst!

Délutánra már szédelegtem az éhségtől, így nem győztem hálálkodni magamban, amikor egy olyan falu jött, ahol volt egy kis vendéglőféle. s ott rizzsel (ez adja a legtöbb energiát) és serpenyőben pirított papayával és hagymával tömtem tele magam.

Újra feltöltődve, jókedvűen álltam tovább, hogy napnyugta előtt elérjek egy falut. Ott csak vizet szándékoztam kérni, hogy valahol sátorozzak egyet, amikor a legelső házból egy megnyerő arcú fiatal férfi sietett elém, egyből a házba invitálva. Bár látszott rajta és a félhomályban a földön ücsörgő férfiakon, hogy kissé pityókásak, mégis volt egyfajta kedvesség és tisztelet gesztusaikban. Ráadásul egy négyéves forma kissrác járt ölről-ölre (a kisgyerek mindig jó jel), és egy idősebb asszony töltögette az egyetlen üvegpohárba a helyi égetett szeszt, a lao-laót, minden bizonnyal ezáltal kontroll alatt tartva a másik nemet.

Thong Phet, a fiatal férfi valamelyest beszélt angolul, nagyban könnyítve a társalgást, és sokban hozzájárulva jelenlegi laoszi szókincsemhez. Hogy a nyolcadik próbálkozás után feladták az itatásommal való próbálkozást, jó jelnek fogtam fel, és miután már nem volt kedvem továbbvánszorogni, elfogadtam a szállásajánlatot, mely tulajdonkeppen Thong Phet nagyapjának a kis házikóját jelentette.

Végre megkóstoltam a híres papaya-salátát, ami az egyik nemzeti étel, mondanom sem kell, hogy a szívvel készített egyszerű házi éteknek nyomába sem ér az azóta már többször fogyasztott vendéglátós fajta. Spontán ötlet volt, és nem bántam meg: hosszú ideje gondolkoztam, hogy kinek és miért adjam oda a még Teheránban ajándékba kapott nagy fényképezőmet, amit tulajdonkeppen nem vagy alig használok és komoly plusz súlyt jelent. Amikor kissé félrehívtam újdonsült barátomat, és a kezébe nyomtam a masinát, az elemtöltővel és egyéb tartozékokkal együtt, olyan hálás tekintettel nézett vissza rám, mint a szegény kisgyerek, aki megkapja álmai kisautóját. Elmagyaráztam, hogy mi hogyan működik, majd visszakérdeztem mindent. A gép az este hátralevő részében kattogott is rendesen, a kis Khum, Thong Phet fia pedig minden vakuvillanáskor sikongott gyönyörében.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!